Többet érdemelsz egy ágynál és egy vajas kenyérnél

Csak erős idegzetűeknek ajánlható a nálunk még nem túl ismert Burhan Quarbani afgán származású fiatal negyvenes német filmrendező legfrissebb mozija, a Berlin, Alexanderplatz, és még ők se jönnek ki se erősebben, se bátrabban, se cinikusabban, se megkönnyebbülten belőle.

Aki esetleg látta a Katona József Színház egész társulatát felvonultató adaptációját Alfred Döblin regényéből, hát annak ehhez képest könnyű nyári kánikulaélményben volt része, illetve nyilván sokan ismerik a Fassbinder-féle, a regényből készült tizenöt részes sorozatot is, mindazonáltal semmiféle felkészülés vagy előzetes tudás nem elég a befogadás viszontagságaihoz, a mű keménységéhez: a mostani alkotás 

a durvábbnál is durvább mind megvalósításában, mind üzenetében, mind végkicsengésében.

Menekültfilmből, kortárs nyomorúságfilmből, alvilágfilmből sok van már – előbbiből a franciák lírát se nélkülöző alkotásaikkal különösen kiemelkednek – a Berlin, Alexanderplatz ez mind együtt, de ezentúl még a gyűlölet filmje is: a gyűlölet erejének, az önmegtévesztésnek, és valamilyen módon a halálhoz való vonzódásnak is a filmje. Franz, vagyis Francis, az afrikai menekült főhős (Welket Bunguê) persze nem valami pszichés betegségből vagy hajlamból vonzódik a halálhoz, hanem azért, mert Európába érkezésekor rajta kívül mindenki elpusztult, odaveszett a tengerben. Látta meghalni társait, vívódásukat, vízbe fulladásukat, majd elsüllyedésüket, mígnem ő valami csoda folytán meg tudott menekülni.

Ezzel a képpel nyit a film. De mivel Francis közelről látta a halált, retinájába, agykérgeibe, bőre alá vésődött, ezért élete minden fontos pillanatában a vízzel való küzdelem, a tengeri haláltusa jön elő intenzív képekben. Amikor boldog, amikor boldogtalan, szeretkezés vagy kiemelt, nagy pillanatok közben. Közben nyilván mindig szinte magától, automatikusan feltevődik a kérdés benne: miért én, miért pont én maradtam életben, ezzel nekem valamit kezdenem kell. És Francis azt akarja kezdeni az életben maradással, hogy akkor ő mostantól fogva jó ember lesz.

EGY BAJ VAN CSAK, EBBEN A TÁRSADALOMBAN NEM LEHET JÓ EMBERNEK LENNI. NEM AB OVO VAGY PER DEFINITIONEM, DE MENEKÜLTKÉNT NEM.

Itt ugyanis farkastörvények uralkodnak, a munka világában, a munkaerőpiacon mind bőrszíned, mind afrikai mivoltod, mind kisemmizettséged okán mindig a ranglétra legalját foglalod el, feketén dolgozol, be nem jelentek, biztosításod nincs, ezért büntetlenül még a mentőt se hívhatják ki hozzád, és te is pórul jársz, ha szerencsétlen társaddal szemben így cselekszel. Egész biznisz, társadalmi rétegek, láncolatok és iparágak épülnek a menekült és nyomorult emberekre, ha nem te veszel részt benne, majd részt vesz a következő. (Ez persze nem mindegy.)

Franz ugyan, aki németországi sajátos integrációja során hosszas munkával, leginkább önmaga legyőzésével és megsemmisítésével „németté válik”, lakással, német autóval, munkával, előbb-utóbb útlevéllel, német nővel bíró állampolgárrá, bármennyire hirdeti a film második részéből a frissen érkezett menekülteknek a munkásszállón, hogy Ich bin Deutschland, ezt maga se hiszi el egy pillanatra sem.

A menekültszállás vagy munkásszállás jelképezi az önmagába visszaforduló sorsot Francis életében, őt is itt próbálták drogdílernek becserkészni, s bár egyáltalán nem akart az lenni, a film végére maga lesz a frissítést toborzó drogdíler. Közben pedig annyi más is, betörő, strici, de ne szaladjunk ennyire előre.

Franzot Reinhold, a drogdíler (Albrecht Schuch) fedezi ugyanezen a munkásszállón fel, és Franz, aki akkor még Francis néven él, egyáltalán nem hallgat a szóra, hogy „többet érdemeltek egy ágynál meg egy vajas kenyérnél, tisztességes, normális életet”. Neki már van munkája, nem akar drogdíler lenni. Egy üzemben dolgozik, kőkemény fizikai munkát végez, de emberséges, egyik megsérült munkatársához mentőt hív, amiért a részlegvezető kirúgja. A munkástárs ugyanis nem volt bejelentve, rájuk hozza a bajt. Hiába akar Francis jó lenni, normális ember maradni, egyszerűen ez nem sikerül neki. Kirúgják, amiért jó az embertársával, de munka meg kell.

A drogdílerkedést kezdetben nem vállalja, noha a banda tagja lesz, de egyelőre azzal nyugtatja magát, hogy ő csak főz a többiekre, cserében lakhat Reinholdnál, a bandavezér dílernél. Azt hiszi, a puszta főzéssel kívül tud maradni a dolgon, érintetlen tud maradni. De egyszer be kell ugrania egy kieső láncszem helyett, és ez az egyszer egy lavinát indít el. Nem a pénzért csinálja, inkább mert függőségi viszonyba keveredik az őt felemelni látszó, de valójában végletesen kihasználó, alkohol- és drogbeteg, súlyosan pszichés eset, valamint alapból moral insanity Reinholddal, nem veszi észre, mit művel vele, barátját, megmentőjét látja benne. Tény, hogy Reinhold is majommód ragaszkodik hozzá, de függőségben tartja, és soha nem lenne egyenrangú viszony ez, ha ő maga is nem függne Francistól. 

DE FÜGG, CSAK MÁSKÉPP, ÚGY, AHOGY EGY BETEG EMBER FÜGG ATTÓL, AKIT HASZNÁL.

A drogdílerkedésből Francis prostitúcióba keveredik, cseberből vederbe, fél karját elveszíti, mert Reinhold kidobja az autóból, meg akarja ölni bosszúból, féltékenységében. Ekkor megismerkedik az őt ápoló gyönyörűséges, jobb sorsra érdemes Miezével, a prostituálttal (Jella Haase), aki máshonnan nézve ugyanolyan nyomorúságos életet él, ezer eurókért árulja magát mindenféle gazdag, alvilági üzletembereknek. Kettejük között különös viszony szövődik, úgy tűnik, Franz új életet kezdhet, de nem tudja elfelejteni Reinholdot, akihez még a karja elvesztése után is kötődik, ahogyan ezekből a beteg viszonyokból ismerjük ezeket a kötődéseket. Lényeg, hogy Reinhold nem tűr harmadikat, újra találkoznak, meg akarja ismerni Miezét. Irigyli Franzot szerelméért, ő csak hajkurássza, megkapja, majd undorodva eldobja a nőket, ez is a betegsége. Nem élt át még sosem szerelmet, s noha nem is lenne képes rá, tudja, érzi, ez valami olyan, amiben neki nem lesz része, és ezt nem tudja feldolgozni. Szét akarja választani a párt, pedig Franz és Mieze már próbálják levetni korábbi életüket, próbálják egymást megmenteni, és Mieze terhes.

A film legnagyobb hibája, hogy túl hosszú, bőven el lehet mesélni ezt a történetet három óra helyett kettőben és jóval feszesebben, kevesebb bár- és züllésjelenettel – a kiszolgáltatottságot, a függést, az alvilágot ezeknél a hosszú jelenetek nélkül is megértjük. Legnagyobb erénye pedig talán a három főszereplő színészi játékán túl az, ahogyan a rendező egy minden ízében ambivalens, beteg szeretet-gyűlölet kapcsolatot, egy függőségi viszonyt ábrázol két férfi, két idézőjelben vett barát között egy beteg emberrel, és egy igaz, jó, de a körülmények miatt mégis a züllés újára lépő, emiatt magával soha meg nem békélő másikkal, s kettejük folytonos közeledésével-eltávolodásával. A társadalmi képen túl voltaképp két másképp beteg ember se veled-se nélküled viszonyának az ábrázolása a film, a Reinholdot játszó Albrecht Schuch a német Oscar-díjnak is hívott Lola-díjat kapta alakításáért, de a Francist játszó Welket Bunguê is díjat érdemelne.

Mindenesetre Berlinnek merőben új képét kapjuk, s csak remélni tudom, egy olyat, ami a valóságnál azért a filmben eggyel sötétebbre lett festve. Mert ha nem, így elviselhetetlen.

Forrás: https://index.hu/kultur/cinematrix/2021/06/26/tobbet-erdemelsz-egy-agynal-es-egy-vajas-kenyernel/