Tajvan nem Ukrajna, de azzá pusztítható

Vlagyimir Putyin elnöknek régen lehetett olyan jó napja, mint amikor Nancy Pelosi megérkezett Tajpejbe. Bár a februári orosz-kínai nyilatkozat már meghirdette a két ország stratégiai együttműködését, Kínának akkor még az oroszoknál kevesebb oka volt partnert keresni az Egyesült Államok ellen. Az ukrajnai háború végzetesen szembefordította Oroszországot a Nyugattal, és Moszkva nem lehetett biztos abban, hogy Kínát nem próbálják a másik partra csábítani kereskedelmi engedményekkel és barátságos gesztusokkal.

A klasszikus diplomácia, amelynek Henry Kissinger is a nagymestere volt, bizonyosan ezt cselekedte volna. De az amerikai demokraták új külpolitikai vonalvezetése az “oszd meg és uralkodj” ősi elve helyett az “egyszerre támadd meg minden potenciális ellenfeled” gyakorlatát követi. A geopolitikában természetesen nincs örök barátság. De az megjósolható. hogy Moszkva és Peking szoros együttműködése fennmarad addig, amíg az Oroszország és az Egyesült Államok erőpróbája, a huszonegyedik század első felének nagy mérkőzése le nem játszódik. A két játékos már ehhez gyűjti a potenciális szövetségeseket, és Oroszország katonai erejével, óriási területével, szinte korlátlan nyersanyag kincsével hasznos hátországa lehet Kínának. 

A Pelosi-látogatás világossá tette, hogy az Egyesült Államokban már megindult a visszaszámlálás, távol-keleti politikájukat teljesen a Kínával való nagy összecsapásnak rendelik alá.

 Az amerikai geopolitikai irodalomban nagyon népszerű az ókori eredetű “thuküdidészi csapda” elmélete, mely szerint egy hanyatló és egy feltörekvő hatalom akkor is szükségszerűen megküzd egymással a hegemóniáért, ha amúgy egyikük sem kívánja az összecsapást. A mai helyzet tökéletesen megfelel a klasszikus elméletnek, de persze ezúttal nukleáris hatalmakról van szó, és tragikus esetben küzdelmük “eredménye” nem a hegemónia megvédése vagy megőrzése, hanem az emberi civilizáció pusztulása lenne.

A jelek szerint az Egyesült Államok nem szeretné megvárni, hogy  hanyatló státuszba kerüljön Kínával szemben, hanem most igyekszik bebiztosítani fölényét és legyőzhetetlenségét. A Kínai-tenger környékén erre eddig is tett látványos lépéseket hadgyakorlatokkal, szövetségesek keresésével és retorikával. A Pelosi-látogatás azonban új fejezetet jelent az erő felmutatásában. Alapvető és tudatos célja Kína, a pekingi vezetés megalázása volt. Az alsóházi elnökasszony el is büszkélkedett azzal, hogy Kínában ő a leggyűlöltebb személyiség. Én nem vagyok Kína-szakértő, de azt hiszem, hogy a kínaiak megalázása nagyon szerencsétlen és hosszabb távon elég veszélyes mutatvány.

A kínaiak a “nemzeti szégyen évszázadának” tartják azt az 1949-ig tartó korszakot, amikor Kína a nyugati hatalmak kapcarongya volt, s amelynek a Kínai Kommunista Párt győzelme vetett véget. Minél inkább ezekre az időkre hasonlít a mai washingtoni vezetés stílusa és retorikája, annál jobban egyesíti a kínai társadalmat a nyugati kihívással szemben. Donald Trump gazdasági eszközökkel igyekezett (amúgy nem sok sikerrel) szembeszállni Pekinggel, ami a kínaiak szemében legitim fegyvernem. A Pelosi-látogatásra és az azt kísérő amerikai katonai erődemonstrációra azonban Kína csak ereje felmutatásával és elszánt szövetségesek toborzásával válaszolhat.  

Tajvant ma sokan Ukrajnához hasonlítják. Alapvetően tévesen. Tajvan gazdag, demokratikus, lényegében homogén népességű állam-szerűség, amelyben ugyanolyan han kínaiak laknak, mint a “szárazföldi Kínának” nevezett népköztársaságban. Nem csak a négyezer éves hagyomány, hanem a Kínai Köztársaságot megteremtő Szun Jat-szen (1866-1925) kultusza is közös örökségük. Tajvan és Ukrajna geopolitikai hasonlóságát csak az adja, hogy különleges helyzetük alkalmat ad az Egyesült Államoknak az Oroszországgal, illetve Kínával szembeni nyomulásra, az erő bemutatására. És persze a moszkvai és pekingi vezetőknek a visszacsapásra és a nemzeti érzelmek felkeltésére. Tajvan esetében Kína jelenleg nem szánhatja el magát olyan radikális lépésre, mint Oroszország az Ukrajna elleni invázióval. Nem is biztos, hogy szívesen megtenné. Ha lehetséges lenne, nyilván kiegyezne egy több lépcsős, még a hongkonginál is hosszabb egyesítéssel. És amíg Tajvan nem deklarálja a függetlenségét, amit jelenleg egyik tajvani párt sem akar, addig Kínát sem hajtja az idő a sziget elfoglalására.

De a tajvani amerikai jelenlét fokozására szükségszerűen a fenyegetés egy visszafogottabb formájával válaszol. Az elmúlt napokban látott, kvázi tengeri blokád erre megfelelő eszköznek látszik. Az amerikai hadihajókkal szemben persze nem működik, de a sziget kereskedelmét, nemzetközi kapcsolatrendszerét fizikailag és lélektanilag megnehezíti. Önmagában a blokád miatt az Egyesült Államok aligha indíthatja meg a harmadik világháborút, amelybe saját polgárai is belepusztulhatnak. Ráadásul minden ilyen blokád még kiszolgáltatottabbá teszi a tajvani vezetést Washingtonnak, ami amerikai szemmel egyaránt nem káros.

Tíz éve részt vettem egy magas szintű biztonságpolitikai kurzuson Tajpejben. A politikai klíma akkor kedvező volt. A kormányzó, amúgy antikommunista nacionalista, a Kínai Népköztársasággal való együttműködést szorgalmazta. Az ellenzéki balliberális demokraták ugyan célozgattak a függetlenségre, de alapvetően demokratikus, szociális és környezeti reformokra törekedtek. Tajvan tele volt a szárazföldi Kínából érkezett turistákkal, a repülőjáratok elsöprő többsége is oda közlekedett. Sokan hittük, hogy a status quo fennmarad, és békés együttműködéssé enyhül. Lehet azon vitatkozni, hogy kié a nagyobb felelősség azért, hogy Tajvan mára a háborús feszültség szélére sodródott. A Biden-Blinken-féle amerikai politikáé, vagy az újraválasztásra készülő Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkáré? És mennyi a felelőssége az időközben hatalomra került tajvani demokratáknak, akik jóval keményebb hangot ütnek meg Pekinggel szemben, mint nemzeti párti elődeik? 

Annyi bizonyos, hogy Tajvan népe jobbat érdemelne a fokozódó feszültségnél. Szigetükön a négyezer éves kínai kultúra és a modern civilizáció rendkívül rokonszenves ötvözete alakult ki. Fájdalmas tragédia lenne, ha a szuperhatalmi ambíciók, a népek sorsával való geopolitikai játszadozások második Ukrajnává pusztítanák Tajvan szigetét. 

Nem mintha az ukrajnai ukránok és oroszok megérdemelnék a szörnyű testvérháborút.

A szerző az MSZP alelnöke, volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép:  A tajvani haditengerészet hajói a tajvani Csilung kikötőjében 2022. augusztus 5-én. Fotó: MTI/EPA/Ritchie B. Tongo)

Forrás: https://index.hu/velemeny/2022/08/08/tajvan-nem-ukrajna-de-azza-pusztithato/