Pszichológusi látlelet az oktatás helyzetéről

Az elmúlt hetekben az egyik fontos belföldi esemény a tanárok polgári engedetlensége és munkabeszüntetése volt. Iskolapszichológusi munkánk nehezen látható a külső szemlélő számára, a gyerekek és a szülők többsége nem, vagy csak nagyon érintőlegesen találkozik velünk, ugyanakkor a pedagógusok, osztályközösségek, egyes gyerekek és szüleik számára a pszichológus nagyon sok segítséget tud adni. Munkánk szerint pszichológusok, besorolásunk szerint pedagógusok vagyunk, vagyis egyszerre állunk kívül és belül azon a helyzeten, amiben most a kollégáink vannak, ez pedig lehetőséget biztosít egy új szempont beemelésére.

Sokan és sokféleképpen beszéltek az enyémnél lényegesen nagyobb hozzáértéssel az oktatás helyzetének pedagógiai, gazdasági és politikai vetületeiről, ezért ezeket csak részben érintve (hiszen kihagyni nem lehet őket) szeretnék a sztrájk pszichológiai, lelki oldaláról és az oktatási rendszer visszásságairól írni, egy jó budapesti általános iskola pszichológusaként. 

COVID-lélektan

A COVID-helyzet olyan szorongási áradatot indított el a társadalomban, aminek a hatásait még sokáig nyögni fogjuk. Rengeteg a pszichoszomatikus, vagy lelki tünetet produkáló iskolás, súlyos esetben ezek a panaszok önsértésig, vagy öngyilkossági kísérletig is vezethetnek, ez eddig sem volt sajnos példa nélküli, de ezekben az években a számuk ijesztő módon megemelkedett. A szorongások csökkentésére, a gyerekek lelki egészségének védelmére az online tér csak nagyon korlátozott lehetőséget biztosított. Ez alatt az idő alatt sokan fordultak befelé, hiszen a találkozások nagyon súlyosan korlátozva voltak. Ez a korlátozás a felnőtt lakosságot is súlyosan érintette, el lehet képzelni ennek mentén, hogy egy kiskamasz, akinek a fejlődési útján a szociális kapcsolatok előtérbe kerülése és a leválás kezdődik éppen, milyen nehézségekkel nézett szembe. Ide kapcsolódó problémakör az is, hogy a kapcsolatokat sokan az online kommunikációs formák és a játékok még kiterjedtebb használatával próbálták meg pótolni.

A fenti problémák mondhatni egy pszichés pandémiát váltottak ki,

aminek a kezelésére szakosított szervek (a pedagógiai szakszolgálat, gyermekpszichiátriák, családsegítők, a gyermekvédelmi rendszer) nagyon súlyos leterheltséggel találkoztak. Jelenleg részben emiatt, részben pedig az oktatási rendszerhez hasonló súlyos menedzsment és anyagi problémák miatt, ezekre a rendszerekre csak korlátozottan és nagyon hosszú várakozási idővel lehet számítani (már amikor lehet, ugyanis ezek a megoldások sokszor inkább adminisztratív jellegűek, nem pedig ténylegesek). A jobb körülmények között élő szülők megengedhetik maguknak, hogy a gyermekükkel a magánellátás felé forduljanak, de ez csak keveseknek elérhető, és a megnövekedett kereslet már itt is lassítja az ellátás folyamatát, mindez pedig azt jelenti, hogy a pszichés problémával küzdő gyerekek ellátására nem megfelelő mértékű, vagyis a problémáik megoldatlanok maradnak, ami a családokon kívül elsősorban a pedagógusokon és az iskolán csattan. 

Pedagógusok a süllyedő hajón

A pedagógusi kar ezzel a környezeti hatással szembesült és azt hiszem, hogy nagyjából általános annak az érzése, hogy az oktatási terület döntéshozói ebben a rendkívül nehéz helyzetben magukra hagyták a pedagógusokat. 

Nagyon súlyos stressz-faktor azt látni, hogy a kormány milyen beruházásokat és drága reklámkampányokat folytat, miközben az oktatási rendszer roskadozik a pénz és a szakemberhiány súlya alatt. A téma átpolitizálódik, pedig a kérdés nem politikai jellegű abban az értelemben, ahogy az ma megjelenik. Ez nem pártpolitikai töréspont, hanem szakpolitikai. A magyar gyerekek oktatásának, fejlődésének és mentális egészségének a kérdése, aminek minden felelős döntéshozó prioritási listáján előkelő helyet kellene elfoglalnia. Amennyiben a célfüggvény annak az elérése, hogy tájékozott, tanulni szerető és önálló gondolkodásra képes társadalmat termeljen újra az iskola, akkor a jelenlegi rendszer kifejezetten kontraproduktívnak tekinthető. 

A rendkívül alacsony bérezés mellett súlyos és sokszor teljesen felesleges adminisztratív feladatokat hárít a pedagógusokra a döntéshozás egy olyan tanterv mellett, amit szintén sokan kritizáltak már pedagógiai szempontok mentén. Ezek mellett a tanterv pszichológiai szempontból is hagy kívánnivalókat maga után:

  • Valamit valóban mélyen megtanulni csak akkor lehet, ha a tananyag érdekes, informatív és releváns. Ezt a kritériumot a jelenlegi tananyag ritkán teljesíti. 
  • Az oktatási módszerek és a tanári hozzáállás nagyban befolyásolja a gyerekek életét, a frontális oktatás egyértelműen a kevésbé hatékony módszerek közé tartozik, Magyarországon mégis a modern pedagógiai módszereket is felhasználó oktatás elsősorban (bár nem kizárólag) a, kevesek által elérhető, alternatív iskolák falai között zajlik.
  • Ha egy pedagógust tanítási szabadságában olyan mértékben korlátoznak, ahogy azt a jelenlegi tanterv teszi, akkor nehezen tudja belevinni a saját ötleteit az órákba, folyamatos stresszben tartja az anyag leadásának és adminisztrálásának kényszere, ez pedig nehezíti a személyes bevonódást és a gyerekek aktuális állapotához való igazodását. A tanulók és a tanárok eltávolodnak egymástól, noha e kapcsolatnak fontos szerepe van a jó minőségű oktatásban, a gyermeki fejlődésben is, hiszen a családon kívül a pedagógusi kar az, akik révén a gyerek a felnőtt társadalomról elsőként tapasztalatot szerez. 
  • Rossz körülmények között a gyerekek figyelme sokkal nehezebben tartható, és ha a pedagógusnak a tanítás alapvető kellékei (pl: kréta, wc-papír) beszerzésével is foglalkoznia kell, akkor azzal az energiáját/idejét elvesszük a szakmai munkáról, ami hosszú távon káros az oktatás minőségére.

A tanterven kívül fontos faktor még az oktatási igazgatás helyzete. A tanárok és az igazgatók kezéből a kontrollt az oktatás mindennapjaitól némileg távolabb álló, központosított intézményrendszer vette át, sértve a szubszidiaritás elvét még egészen egyszerű kérdésekben is. A KLIK elérése az egyszerű pedagógus számára kvázi-lehetetlen, miközben az adminisztratív utasításokat be kell tartani.

A körülmények sokszor olyan pedagógiai helyzetek elé állítanak tanárokat, amiben egészen egyszerűen nincsen kézenfekvő megoldás az ő szintjükön, a feljebb lévő szintek pedig elérhetetlenek.

Talán a legjobb példa erre a kötelező hat éves kori iskolakezdés előírása, ami iskolaéretlen gyerekek tömegeit küldte az iskola falai közé, folyamatos kudarcélményt okozva ezeknek a gyereknek, súlyos és megoldhatatlan problémákat a szülőknek, a tanároknak pedig teljes tehetetlenséget.

A súlyos és szakmai szempontból tökéletesen felesleges adminisztrációs terhelés mellett az intézkedések egy része kifejezetten nehezíti a munkavégzést, olyan helyzeteket teremtve, amiket a pedagógus egyszerűen nem képes megoldani saját felelősségi körében, de nem saját kompetenciái, hanem a hiányzó környezeti erőforrások miatt. Ezeket a helyzeteket az iskola és a szülők hol jól, hol rosszul együttműködve próbálják esetlieg kezelni, de valódi megoldást döntési jogkörök és erőforrások hiányában szinte lehetetlen elérniük. Ehhez a „szélmalomharcként” vagy „tűzoltásként” leírható helyzethez kapcsolódó negatív érzések folyamatosan jelen vannak az iskolában.

Fontos itt kiemelni, hogy ezekben az esetekben az oktatási döntéshozatal súlyos felelősségéről van szó úgy, hogy közben az ő szerepük a konkrét helyzetben szinte láthatatlan; kevesen kérdőjelezik meg azokat a kereteket, amikben a megoldásokat kell keresni, miközben a beszűkülő tér, a gyerekek lelki egészségének hiánya, az egyedi igényeikhez és szükségleteikhez való alkalmazkodás ellehetetlenülése valójában éppen ezekből a keretekből származik. A pedagógusnak pedig sokszor a feloldhatatlan, ezért frusztráló helyzetek mellett a szülőktől érkező, hol jogos, hol kevésbé jogos kritikákat is fel kell dolgozniuk. 

Az anyagiak tekintetében is érdemes kitérni néhány (részben pszichológiai) szempontra. Kapitalista társadalmunkban az elismertség egyik nagyon fontos mérőeszköze a pénz, ez pedig a pedagógusok kapcsán is sok mindenre kihatással van, mind önértékelési, mind megélhetési szempontból. Emellett a tanári szakokra jelentkezők száma az elmúlt években folyamatosan csökken, a pályaelhagyók száma folyamatosan nő, így

egyre kevesebb tanár végez el egyre több munkát, ami egyre nagyobb munkaterhelést jelent, viszont paradox módon egyre nehezebbé teszi az érzelmi szálak miatt a munka beszüntetését,

hiszen aki most kilép, az pontosan tudja, hogy a kollégáit ezzel milyen nehéz helyzetbe hozza. Nagy a nyomás az iskolákon belül az óraszámok további emelésére, a helyettesítésekre és fizetetlen munkaórák vállalására, hiszen nincs elég munkaerő és súlyos dilemma elé kerül egy tanár, mert vagy elvállal egy-két plusz órát, vagy nem, de akkor az adott idősávra még a felnőtt felügyelet sem nagyon biztosítható a gyerekeknek. 

Ilyen és ehhez hasonló helyzetekbe kerülhet egy pedagógus minden nap. A gyerekek és a szakma iránti elkötelezettség kerül súlyos és folyamatos ellentétbe a saját érdekkel, ebben a környezetben pedig nagyon nehéz egy tanárnak kihoznia magából a legtöbbet.

A körülményeknek a megváltoztatása nem várható a tanároktól a magasabb és rendkívül központosított szervek politikai akarata nélkül, sokuknak mégis erre kell kísérletet tennie, hiszen a helyzet évek óta változatlan vagy romló tendenciát mutat.

Iskolai kiégés

Az összkép szerint tehát egy olyan szakmáról beszélünk, aminek társadalmi haszna nagy (már persze ha fontosnak tartjuk a következő generációk mentális egészségét és tudásbázisát), ezzel szemben a megbecsültsége végletesen alacsony. Az adminisztratív terhelése magas, a körülményei rosszak és a fontosságához mérten a döntéshozók által ráfordított erőforrások égbekiáltóan alacsonyak. Ne feledkezzünk el arról sem, hogy az érzelmi bevonódottság mértéke viszont egy átlagos munkához képest kifejezetten magas. A gyerekek a fent ismertetett okok miatt nehezített pályán haladtak az elmúlt években, de ugyanígy, és részben éppen ebből fakadóan a pedagógusok is.

Az oktatási munka mellett nevelői munka is folyik és a pedagógusok nagyon nagy része rendkívül elkötelezett (gyakran a lehetőségein túl is) a gyerekek életminőségének javítása mellett, ami azt is jelenti, hogy sokszor nagyon nehezen kezelhető konfliktusokban kapnak szerepet, ami kihathat az ő lelki egyensúlyukra is. Ilyen konfliktusokból pedig az elmúlt évek körülményei által okozott stressz hatására finoman szólva sem volt hiány. Mindemellett talán a legfontosabb faktor az érzelmi bevonódásban az, hogy egy jó pedagógus szereti is a gyerekeket akiket tanít, azt szeretné, ha okosodnának, fejlődnének, növekednének. Amennyiben az ezzel kapcsolatos erőfeszítéseit a körülmények hátráltatják, akkor az az egyik legalapvetőbb pedagógusi motivációt támadja meg.

Ez a fent leírt „koktél” tökéletes receptje a kiégésnek. A pszichológia tudományában egyetértés van abban, hogy a nagy munkaterhelés, az alacsony megbecsültség, a morális támogatás hiánya, a nagy lelki megterhelés, a kiszámíthatatlan munkakörnyezet és az ehhez társuló nagy felelősség vagy belső motiváció könnyen elvezethet ide, és ezek a faktorok kisebb vagy nagyobb súllyal, de jelenleg mind jelen vannak a pedagógusi munkakörben. Ennek talán a legfontosabb oka az lehet ebben a szituációban, hogy

a pedagógusoknak olyan helyzetben kell helytállniuk, amiben nem rendelkeznek azokkal az erőforrásokkal, amik a probléma megoldásához eljuttathatnak. Ezekkel az erőforrásokkal az oktatási döntéshozás, vagy a kormány rendelkezik,

 de úgy tűnik, hogy nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben allokálják ezt az oktatási rendszerbe, csak nagyon kevéssé vannak hatással rájuk a szakszervezetek ezzel kapcsolatos kérései/követelései. 

A változás csak felülről kezdődhet

A hatalom kommunikációját a dominancia hangsúlyozásán kívül a pedagógusok motivációjának megkérdőjelezése és az események elbagatellizálása, átpolitizálása jellemzi, miközben a téma, – legalábbis pedagógusi nézőpontból – valóban súlyos, tiszta szándék vezérli, valamint egyértelműen szakmai és nem politikai jellegű, így talán érthetővé válik a felháborodás, ami a sztrájk gondolatáig vezetett.

A sztrájkkal kapcsolatos fő probléma viszont az, hogy  az elsősorban az iskola tanulóit és az ő családjaikat érinti negatívan és emiatt a frusztráció a tanárok felé talál könnyű és kézenfekvő utat. Értetlenség és düh is van a társadalom részéről a megértés és a szolidaritás mellett, ami még tovább növeli a tehetetlenség érzését különösképpen azért, mert a tanárok valóban, és talán elsősorban, a diákok lehetőségeiért tünetnek. 

Egy kiégett, alulfizetett, alulmotivált és kiöregedő tanári kar egy eszközeiben és mentalitásában is idejétmúlt, súlyosan alulfinanszírozott és túlszabályozott iskolai környezetben semmiképpen sem szolgálja a gyerekek oktatási érdekeit. 

A helyzetet az „oszd meg és uralkodj” elve alapján lehet jól megfogni. A döntéshozók nem vállalják a politikai felelősséget az elhibázott oktatáspolitikai lépésekért (fontos megemlíteni itt azt, hogy részben joggal utalnak arra, hogy ez a politikai lépés nem csak ennek a kormánynak a részéről maradt el) és amikor a tanári kar felszólal a helyzet tarthatatlansága ellen, akkor a társadalom irányából a harag rájuk (azokra akik ott vannak, elérhetőek és akik a társadalom számára a konkrét és rövid távú problémát okozzák) és nem a döntéshozókra (akik nem elérhetőek, a felelősségük megosztott, ködös és, mivel nagy volumenű és hosszú távú társadalmi folyamatról van szó, nehezen érthető) irányul, ami a pedagógusi karban súlyos feszültséget szül. 

A fenti gondolatmenet azonban nem csak a sztrájk kapcsán merül fel (és talán nem is egyedül az oktatást érinti). Mint ahogy a korábbi részekben már áttekintettem, a pedagógusi bérek rendezésének elmaradásával, az adminisztrációs terhelés növelésével, az önálló munkavégzés nehezítésével, a támogató szervezetek és az iskolák alulfinanszírozásával a vezetés olyan nagyon konkrét, és a mindennapi életben kézzelfogható, a gyermeki életek minőségromlásában mérhető közvetlen károkat okoz, amiért a szülők, a tanárok és a támogató szervezetek gyakran egymásban látják az okot, miközben a valódi felelős a problémától biztonságos távolban tud maradni.

Ezt a helyzetet nagyon nehéz feloldani és úgy, ahogy a pedagógusok nem rendelkeznek azzal a hatalommal amivel az oktatásban valódi változást lehetne elérni, úgy azzal sem rendelkeznek, amivel a döntéshozóknak ezt a tudatos vagy nem tudatos stratégiáját meg lehetne változtatni. Ebben a helyzetben

nincs más hátra, mint megpróbálni élni azokkal a jogi eszközökkel, amik biztosítva vannak a munkavállalóknak. Az oktatási vezetés az utolsó időszakban ezt a jogot csorbította úgy, hogy a sztrájk hatékonysága és láthatósága lehetőleg a legalacsonyabb legyen.

 Tehetetlenség és elkötelezettség, frusztráció és belső motiváció feszül egymásnak, súlyos problémát okozva a tanárok mindennapi életében.

Félretéve most a pszichológusi szemüveget, úgy gondolom, hogy az oktatási döntéshozásnak sürgősen felelősséget kell vállalnia azokért az elmaradásokért, amiket a korábbi évek mulasztásaival és aktív, de kontraproduktív intézkedéseivel előidézett. Új irányt kell találnia a közoktatás számára, hogy az segíthesse és támogathassa a gyerekek kiszámítható, élhető és boldog gyerekkorát. Ez az oktatáspolitika alapvető funkciója, amiért a választott és kinevezett vezetők felelősséget vállaltak és megkapják a társadalomtól az anyagi és erkölcsi megbecsültséget. Felelősséget kell vállalniuk mind szóban, – hiszen az elégtétel már enyhítheti a frusztrációt, mind pedig tettben. Még nem késő, hogy végre a pedagógus-sztrájkot ne mint napi-politikai megnyilvánulásként, hanem mint egy súlyos gondokkal küzdő, és társadalmilag rendkívül fontos szakma segélykiáltását értelmezzék.

A pedagógusi kar és a támogató szakmák munkaereje még adott. Az oktatási rendszer ugyan átfogó reformra vár, de a külföldön jól működő rendszerekben képzett szakemberek, a szakszervezetek és oktatáskutatók kommunikációra nyitottak. A jövő Magyarországának építésében végzett elengedhetetlen, bátor, alázatos és áldozatos munka pedig bármilyen, a hivatása mellett valóban elkötelezett oktatáspolitikusnak biztosan a becsületére válna.

A szerző iskolapszichológus.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Markus Scholz / picture alliance / Getty Images)  

Forrás: https://index.hu/velemeny/2022/04/09/pszichologusi-latlelet-az-oktatas-helyzeterol/