Miről ismerszik meg a hülye?

Egy évtizedekre elkallódott tanulmány egyszerű, de nagyszerű módon segít mindenkinek abban, hogy kiszúrja az idiótákat – akár a privát életében, akár a politika világában. Carlo M. Cipolla olasz gazdaságtörténész arra is figyelmeztetett már a ‘70-es években, hogy a hülyék hatalma és társadalmi veszélyessége egyaránt tetemes.

A vonatkozó szellemességek már-már közhelyszámba mennek mifelénk is. Hogy hülyének lenni olyan, mint halottnak: az ember körül mindenki szenved, de ő maga nem értesül soha az egészről. Meg hogy az a baj a világgal, hogy az okosak tele vannak kételyekkel, ellenben a hülyék holtbiztosak mindenben. És persze az Albert Einstennek tulajdonított klasszikus: „Két dolog végtelen; a világegyetem és az emberi hülyeség, bár a világegyetemben nem vagyok biztos”.

Mindezek így együttesen vagy külön-külön akár igazak is lehetnek, de még mindig nem tisztázott, hogy mitől is lesz valaki hülye. Ezt a hézagot tömte be Carlo M. Cipolla szokatlanul könnyed, de annál megvilágítóbb erejű, 1976-os elemzésében (Le leggi fondamentali della stupidità umana /The Basic Laws of Human Stupidity).

Hülyének lenni nem magányos műfaj

Cipolla megközelítésének újszerűsége abban áll, hogy szerinte az ostobaság nem mentális vagy intellektuális kategória. Nem az általános műveltség hiánya, vagy éppen az elemi logikára való képtelenség tesz valakit menthetetlenül butává, hanem az a mód, ahogyan közlekedik a társadalmi valóságban, vagyis amiként más emberekkel bánik.

Ezen a ponton bújik elő hősünkből a gazdaságtörténész: Cipolla ugyanis a viselkedések által okozott kár és realizált haszon elemzési hálóját alkotta meg. Négy eset lehetséges.

  1. Aki hasznára van másoknak és önmagának is, az bölcs.
  2. Aki hasznára van másoknak, de ebből ő nem profitál (sőt…), az balek.
  3. Aki kárt okoz másoknak, és ettől neki jobb lesz, az bandita.
  4. Aki pedig kárt okoz másoknak úgy, hogy ő maga az égvilágon semmit sem nyer vele (sőt…), az buta. Ne finomkodjunk, nem érdemlik meg: hülye.

A hülye ész és értelem nélkül vesz el naponta a világból anélkül, hogy hozzáadna bármit is, vagy tettei által ő maga jottányit is gyarapodna. Hangulatilag lehúz vagy felidegesít, bezavar, feltart, méreget, kóstolgat, beszól, ócsárol, kötekedik, kását kever vagy egyenesen bajt okoz, rombol –lényeg, hogy neki az égvilágon semmi haszna nincsen mindezekből.

A hülye azért hülye, mert (a nem Thomas Mann-i, hanem Cipolla-i értelemben) nem tud nem hülye lenni. 

Ez veszélyes

Cipolla maga hívja fel a figyelmet a hülyehordák által hordozott járó veszélyekre.

Egyrészt mindenki mindig alábecsüli a számukat – nem csupán a balekok, de gyakran a bölcsek is. Megtévesztő lehet az iskolázottság, a munkakör, az anyagi helyzet, de még akár a nemzetiség is. Ám mivel ez a fajta ostobaság semmi ilyesmivel sem függ össze, egészen nyugodtan lehet egy Nobel-díjas is hülye. Sőt, egyenesen az a legvalószínűbb, hogy minden szociológiai csoportban körülbelül ugyanannyi van belőlük – véli a szerző.

Továbbá mivel ez egy konzekvens létezési mód számukra a világban, a hülyék fő szabály szerint mindig ostobák; egész életük arról szól, hogy vacakabbá tegyék a világot. Ezért a buták még a banditáknál is veszélyesebbek, hiszen utóbbiak esetében legalább az tudható, hogy mi a személyes céljuk (a privát haszon maximalizálása).

Egyetlen dolog nem világos csupán Carlo M. Cipolla szórakoztatóan tanulságos elemzéseiből: vajon a világ hangulatát a buták adják, az irányát pedig a bölcsek – vagy esetleg fordítva?

Forrás: https://index.hu/belfold/agitpop/2022/07/31/carlo-cipolla-hulye-buta-definicio-veszely/