Mike Tyson is törzsvendég volt

2007-et írtunk, február közepén idehaza még tombolt vagy inkább csak tombolgatott a tél – végtére is már elkezdte áldásos tevékenységét a globális felmelegedés –, Las Vegasban azonban napközben 23 fok volt, és hozzá vakítóan tűzött a nap. Munkaügyben jártam a kaszinóvárosban, beteljesült Oscar Goodman polgármester álma, aki 1999-es megválasztásakor elhatározta, ha már egyszer nincs NBA-csapata a városnak, legalább az All Star-gálát odacsábítja a sivatagba. És lőn, 2007. február 18-án a Thomas & Mack Centerben megmérkőztek Kelet és Nyugat legjobb kosarasai, Nyugat 153–132-re elagyabugyálta Keletet, szegény néhai Kobe Bryantet választották meg a meccs legjobbjának. 

Vendéglátóm Las Vegasban

Mielőtt kiutaztam – még a Nemzeti Sport tudósítójaként –, bevillant, mintha Las Vegasban élne és dolgozna a Cirque du Soleil társulatában Lengyel Imre, a kilencvenes évek végének műugróklasszisa, akivel rengeteget hülyültünk akkori második otthonunkban, a margitszigeti Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda nyitott medencéjének partján, bámulva a csajokat és osztva az észt a hihetetlen sztorikat szájtátva hallgató közönségnek. 

Tizennégy évvel ezelőtt már bőven volt internet, néhány kattintással utolértem a valóban Las Vegas-i lakos Lengyel Imrét, aki a város szélén éldegélt egy tágas, lakályos házban, ahol számomra is akadt egy üres ágy két éjszakára. (Mellékvágány, nem tartozik történetünkhöz, de az egyik kaszinóban találkoztunk Jancsika Károllyal, a Fradi egykori sziklakemény hátvédjével, aki dealerként – magyarul krupié – kereste a kenyerét akkoriban, de még az sem kizárt, hogy mindmáig.)

Ennek már tizennégy éve, az eltelt időben nem sokat hallottam Lengyelről, mígnem pár napja megcsörrent a telefonom.

Szia, András! Itthon vagyok, mi lenne, ha összefutnánk?

Persze hogy összefutottunk. És nem bántam meg, mert egyebek között azt is megtudhattam, hogy van, aki még a Las Vegas-i paradicsomból is hazavágyik valami rejtélyes oknál fogva… 

Kezdjük az elején – vágott bele Lengyel. – Először akkor hallottam a Cirque du Soleilről, amikor Sydney-ben, az olimpia 3 méteres műugrószámának döntője után egy étteremben rendeztek egy kis vacsorát a finalistáknak, és ott a Cirque egyik scoutja, magyarul toborzója odalépett hozzám, és tett egy ajánlatot. Ennek az volt a lényege, hogy utazzak el Montrealba, a cirkusz központjába, ott vegyek részt egy kiképzésen, mert szeretnének alkalmazni artistaként a következő show-jukban. Valamiért tetszettem nekik, mert a döntő résztvevői közül egyedül engem kerestek meg, jóllehet nem lettem érmes, tizenegyedik helyen végeztem. 

Visszautasíthatatlan ajánlat

Az akkor 23 esztendős Lengyel éppen félidős volt a University of Miami floridai tanintézményben, sportösztöndíjasként, már perfekt angoltudás birtokában és úton a pszichológia szakos diploma felé. Teljesen érthetően nem állt szándékában abbahagyni az egyetemet, ezért azt mondta a toborzónak, várjanak, amíg lediplomázik, aztán tárgyalhatnak érdemben is.

Nagyon rendesek voltak, tartották velem a kapcsolatot, folyton érdeklődtek, hogy megy a műugrás. Az athéni olimpia előtt, immár diplomával a zsebemben hazajöttem a felkészülésre. A görög fővárosban volt az utolsó kvalifikációs verseny, és amikor kiderült, hogy lemaradok Atlanta és Sydney után a harmadik olimpiámról, még onnan, Athénból felhívtam az emberemet, hogy most már készen állok a szerződés aláírására. És két hónap múlva már Montrealban voltam. Fél évet vett igénybe az edzés, a felkészülés a show-ra. Azt nem mondanám, hogy nehéz volt, inkább új, másféle, mint a műugróedzések. Négy és fél, öt és fél fordulatos szaltót is ugrottam, úgyhogy még szakmailag is tudtam fejlődni a cirkusznál.

Lengyel Imre roppantul élvezte ezt a szabad, kötetlen művészéletet, amely alapvetően különbözött a sokkal sótlanabb, kötöttebb élsportolói létformától.

Ahogy odaát mondják, igazi eye-opener élmény volt ez, kinyílt a szemem sok mindenre, amiről azelőtt nem is tudtam. Bár Montreal francia város, mi angolul beszéltünk, az volt a cirkusz soknemzetiségű dolgozóinak hivatalos nyelve. A társulat akkor, 2004-ben kilencvenfős volt, huszonöt-harminc országból érkeztünk mi, artisták. Amikor befejeződött a tréning, már szerződéssel a zsebemben hazajöttem Pestre két hónapra. Ez a két hónap életem legszebb időszaka volt, már megvolt a szerződésem, az élet császárának éreztem magam. Igaz, pénzem még nem volt, mert a Cirque-nél csak a munka után jár a fizetés, de két hónapig nyaraltam, élveztem az életet és készültem Las Vegasra. 

Az első show-nak, amelyikben Lengyel szerepelt, O, azaz Víz volt a címe. Amit eau-nak vagy eaux-nak írnak, de hosszú ó-val, Ó-nak ejtenek.

Amikor 2007-ben kinn voltatok Vegasban, azt láttátok, arra szereztem nektek jegyet. Hét évig szerepeltem benne – mellesleg még mindig megy… –, aztán egy kicsit besokalltam, hiszen fizikailag és mentálisan is nagyon megterhelő volt. Kiléptem – közli a sokkoló információt.

Che Guevara nyomában 

Igaz, nem végleg, csak kivett egy féléves fizetés nélküli szabadságot, és nekivágott Dél-Amerikának.

Felmentem a hegyekbe, megnéztem Peruban a Machu Picchut, a kötelező látványosságokat kipipáltam. Buenos Airesben szállt le a repülőgépem, és onnan vágtam neki a kontinensnek északi irányban. Olyan volt ez a kalandozás, mint a Che Guevara-film, A motoros naplója. Motorkerékpárral mondjuk nem utaztam, inkább stoppal meg vonattal. Brazíliában nem voltam, mert az túl nagy ország. Extrém erőpróbákat kerestem, megmásztam egy hatezres hegycsúcsot az Andokban, jártam a Salar de Jujuy sós sivatagban Argentína északnyugati szegletében. Bolívia volt a kedvencem… Aztán fél év után visszamentem az Egyesült Államokba, mivel még csak zöldkártyám volt, útlevelem nem, és az a szabály, hogy hat hónapnál tovább nem tartózkodhatok külföldön egyfolytában, különben elveszítem a zöldkártyámat. Miamiba mentem, az egyetemi éveim alatt egy elég jó kis csapat verődött össze, sokat söröztünk a tengerparton, de egy idő után munka után kellett néznem, és visszamentem Las Vegasba. 2012-t írtuk ekkor, vagy 2013-at, már nem emlékszem, és volt egy olyan szokásom, hogy egyszerre rengeteg álláshirdetésre jelentkeztem. Többek között karateoktatónak is, dacára annak, hogy nem is tudok karatézni. Azért is csináltam ezt, hogy gyakoroljam a job interview-kat. Különben volt munkám a cirkusznál, de eljártam az állásinterjúkra. Mert érdekelt. A Cirque du Soleil-es meg az olimpiás önéletrajzommal nagyon kelendő voltam, sok helyről visszahívtak. És föl is vettek, iskolákban is tanítottam testnevelést, gumiasztalt, a pszichológusi diplomámmal is dolgoztam egy fejlesztőcsoportban, beteg gyerekekkel foglalkoztunk. Mindegyik munkát élveztem, elég jó melós vagyok, megvan bennem ez a kelet-európai, magyaros munkamorál, dolgozom, mint az állat.

Ha valahol értékelik ezt a munkamorált, az Amerika. Közben persze a biztos bázist a Cirque jelentette, azt sohasem hagyta ott Imi, mellette végezte az egyéb munkákat. De egy idő után mégiscsak váltott, igaz, a show businessen belül.

Elszerződtem Kínába a Dragone Entertainmenthez. Ez Franco Dragone vállalkozása, ő a Cirque egyik rendezője volt, de összeveszett a céggel, és megcsinálta a saját produkciós vállalkozását. Hasonló előadásokat rendezett világszerte. Ott, a kínai produkciónál dolgoztam egy évig edzőként. Akkor visszacsábított a Cirque, hogy vegyek részt egy új show kialakításában, összerakásában a művészeti csapat tagjaként, és igent mondtam. Ez kilenc hónapig tartott, Montrealban dolgoztunk. Elkészült az előadás, beindult a World Tour. Két-három várost még kibírtam, aztán átkerültem egy másik show-ba, és az egyesült államokbeli, a mexikói és az európai túrát irányítottam. 

Montreal, Vegas, Kína…

Egy ilyen túrán magas kategóriájú szállodában laknak a cirkusz munkatársai, a Cirque du Soleil a szakma csúcsa, és ennek megfelelőek a munka- és a szálláskörülmények is. 

A járvány előtt óriási profitot termelt a Cirque, de a Covid–19 majdnem padlóra küldte a cirkuszunkat – meséli Imi. – Az elmúlt években tulajdonosváltáson ment keresztül a vállalkozás, előbb kínaiak vették meg, majd most ismét kanadai tulajdonba került. Júliusban indul újra a cirkusz, akkor mutatjuk be az első show-t a járvány után. Pár napja felhívtak, hogy menjek vissza, ami azért is megtisztelő, mert a pandémia alatt a cirkusz közel 3500 dolgozóját el kellett bocsátani, hiszen nem volt bevétel, leállították a műsorokat. Most még nemet mondtam, de abban maradtunk, hogy az év végén induló újabb show már érdekelhet. Nem hiszem, hogy végleg szakítani akarnék a Cirque-kel, nagyon hálás vagyok nekik, hogy annak idején felvettek, hiszen nem vitás, hogy ez a szakma csúcsa, és rendesen meg is fizettek engem.

A Cirque újraindulása Daniel Lamarre ügyvezető igazgató szerint azt jelenti, hogy körülbelül két év alatt tudják ledolgozni a pandémia alatt felhalmozott veszteséget. Ha már a helyek negyven százalékát eladják, akkor megvan a nullszaldó, és mivel egyelőre ötvenszázalékos kapacitással engedik működni az Egyesült Államokban a cirkuszt, minimális profitra is van kilátás. 

De egyelőre jól érzem magam itthon, bő egy éve jöttem haza, amikor a járvány bezárta a cirkuszt – magyarázza Imre. – Az az igazság, megterhelő a cirkuszi munka artistának, edzőnek egyaránt, mert nagy a felelősség. Az évek során előfordult egy-két halálos baleset, rettenetesen észnél kell lenni. Nekem szerencsére nem volt balesetem, megúsztam. Az utolsó, Luzia nevű show-nkban, amelyikben szerepeltem, akkor történt. Hárman haltak meg, amennyire én tudom, ebből kettő a barátom volt, és az egyiket ráadásul még én tanítottam be. Ezért nem is beszélnék ezekről az esetekről, mert még most, évek múltán is felkavarnak. Nagyon családias a hangulat a Cirque-nél, mindenki barátja mindenkinek, összetartó társaság vagyunk. De ez egy veszélyes szakma, vetekszik a Formula–1-gyel. Nekem vezetőedzőként az volt a legfőbb feladatom, hogy a sérülés- és balesetveszélyt minimalizáljam. Minimalizáltam is, de nullára nem lehetett. A veszélyt meg kell fizetni, de meg is fizették. Egy éve hazajöttem, de futja még a spórolt pénzemből, nem kell kapkodnom, nem hajt a tatár. 

Kokettálnak a halállal

Lengyel Imrének valaha Benyák András volt az edzője, a legjobb barátja és sporttársa pedig Hajnal András. Akivel sokat beszélget, és együtt siratják a magyar műugrósport hanyatlását.

Sokat filózunk ezen, mit lehetne csinálni, de szerintünk a megújulásnak csak egy útja van: egy erős kezű vezetőt odarakni, aki nulláról újjáépíti a sportágat, mert a jelenlegi rendetlenségnek, eredménytelenségnek csak drasztikus eszközökkel lehetne véget vetni. Pedig sok tehetség van, a létesítmények is nagyszerűek most már, jártam a Duna Arénában, egy rossz szavuk sem lehet a műugróknak – mondja az egykori kétszeres Universiade-győztes, vb-negyedik, háromszoros Eb-ezüstérmes nagy bajnok. 

Lengyel külseje fiatalos, mondhatni gyerekes, de amúgy pont fordítva, későn érő típus. Most itthon próbálkozik, bár nem kimondottan vállalkozó fajta a saját bevallása szerint. Bő két évtized Amerika és Kanada után nem könnyű visszaszokni a magyar módira. 

Lassan hosszabb időt töltöttem Amerikában, mint idehaza – mondja. – Két év volt a leghosszabb idő, amennyit egyfolytában külföldön töltöttem, viszonylag gyakran jártam haza. Büszke vagyok rá, hogy nem érezni semmiféle akcentust a magyaromon. Azért néha keresgélem a szavakat… De mindig megtalálom. Amikor azt kérdezik, miért akarok hazajönni, elmagyarázom nekik, hogy egy turné kilenc hónapig tart, a hét hét napjából hat napon előadás van, esténként egy sötét színpad mögött kell várakozni, aztán bemenni a rivaldafénybe, ahol mindennap életveszélyben dolgozol. Nem csoda, hogy megviseli az ember idegrendszerét, ezért is olyan nagy nálunk a fluktuáció a családias, barátságos közeg ellenére. Kemény élet ez, nem ingyen adják a pénzt. 

Kemény, de mégis csábító. Főleg, ha épp Londonban vendégszerepel az ember.

A Royal Albert Hallban léptünk fel, estéről estére megjelentek a páholyban a királyi család tagjai. Százdolláros jegyár az átlag, Vegasban valamivel drágább, százötven dollár alatt nincs belépő. Jól keresünk, de nem annyira jól, hogy meggazdagodjunk belőle. A cégnek nem célja, hogy milliomosokat neveljen. Vegasban rengeteg celeb járt hozzánk. Mike Tyson szinte mindennapi vendégünk volt, személyesen is találkoztam vele, jó fazon. Kicsit bárdolatlan, de ennyi fejre kapott ütés után ki nem lenne az… De rokonszenves, sőt egyre rokonszenvesebb, ahogy múlik az idő, és öregszik.

Ezzel sokan vannak így, például Lengyel Imre is. Azzal a különbséggel, hogy ő már fiatalon is imádni való srác volt. 

(Borítókép: Lengyel Imre. Fotó: Kaszás Tamás / Index)

Forrás: https://index.hu/sport/2021/06/11/mike-tyson-is-torzsvendege-volt/