Még mindig nagypolitikai lezárásra vár az egykori csehszlovák–magyar lakosságcsere

A második világháború után tartott 1945-ös potsdami konferencián a nagyhatalmak nem engedélyezték a magyarság egyoldalú kitelepítését, csak a lakosságcserét a tiszta szláv állam megteremtésén fáradozó csehszlovák kormánynak. Aztán a kollektív bűnösség elvére épülő Benes-dekrétumok alapozták meg többek között a lakosságcserét is. Mivel magyarázza, hogy máig senki sem nyúlt ezekhez a dekrétumokhoz?

Edvard Benes csehszlovák köztársasági elnök a háború végén londoni emigrációjából – Kairón, Moszkván, Kassán keresztül – 1945. május 16-án érkezett vissza Prágába. Az ideiglenes csehszlovák nemzetgyűlés 1945. október 28-i összehívásáig terjedő időszakban Benes a csehszlovák kormány tagjai által ellenjegyzett dekrétumokkal pótolták a törvényeket. A 143 elnöki dekrétum többsége Csehszlovákia háború utáni gazdasági újjáépítésének, a közigazgatás újjászervezésének jogi hátterét biztosította.

Tizenhárom dekrétum azonban a kollektív bűnösség elve alapján a köztársaság két nem szláv kisebbsége – a németek és a magyarok –vagyoni, jogi, állampolgári, politikai jogfosztását, végső soron a két közösség felszámolását szolgálta.

Az elmúlt évtizedekben a nemzetközi jogászok többsége azon a véleményen volt, hogy a dekrétumok történeti dokumentumként ma már nem rendelkeznek élő joghatállyal, és mint a háború utáni győztes európai országok megannyi más büntető jogszabálya valójában az adott kor jogviszonyait tükröző jogforrások. 

Az a tény viszont, hogy az elmúlt években Szlovákiában a németek, magyarok és kollaboránsok vagyonának elkobzását elrendelő benesi jogszabályokra hivatkozva nyilvánítottak állami tulajdonná magyar személyek birtokában lévő birtokokat, arra hívja fel a figyelmet, hogy a vagyoni kérdéseket szabályozó dekrétumokat a szlovák hatóságok ma is érvényes jogszabálynak tekintik. Ezért ebben a kérdésben – a folyamatos nemzetközi és civil kezdeményezések, beadványok, legújabban például az Európai Parlament Petíciós Bizottsága által befogadott kérelem mellett – érdemes lenne megvizsgálni a kormányközi jogorvoslati lehetőségeket, és megkeresni a kérdés mielőbbi megnyugtató lezárásához elvezető megoldásokat. Minthogy a dekrétumokat Csehország és Szlovákia ET- és EU-tagfelvétele idején, a nemzetközi elbírálás során történeti dokumentumként minősítették, a két érintett ország – Németország és Magyarország részéről – a konkrét esetek precedens értékű kivizsgálása talán segíthetne. Az Európai Bizottság Jogszolgálata 2002-ben a Frohwein-jelentésben annak megállapításával tette lehetővé Csehország és Szlovákia tagsági kérelmének pozitív elbírálását, hogy a dekrétumok az 1957. évi első Római Szerződés előtt születtek, ezért az Európai Unió nem illetékes ezek felülvizsgálatában.

Konfliktus és együttélés

A Felvidékről kitelepített magyarokat szállító első szerelvény 1947. április 12-én, az utolsó pedig 1949. június 5-én indult el Magyarországra. Ez alatt a két év alatt szinte naponta vitték a kijelölt családokat ingóságaikkal együtt Magyarországra. Hány embert, hány családot, hány ingatlant érintett a kitelepítés a két országban?

Az 1946. február 26-án megkötött lakosságcsere-egyezmény végrehajtását a két ország kormánya által kialakított áttelepítési bizottságok, s azoknak a másik országban létrehozott körzeti kirendeltségei közösen készítették elő. Folyamatosan ellenőrizték a vagyoni paritás, a nemzetiségi hovatartozás elvének betartását. A két ország hivatalos mérlegei mindazonáltal jelentős különbségeket mutatnak; ezek tisztázására a kérdés politikai, vagyoni vonatkozásainak államközi lezárása során kerülhetne sor. A Magyar Külügyminisztérium 1949. január 29-i zárómérlege alapján Magyarországon összesen 92 930 szlovák anyanyelvű személy jelentkezett a csehszlovákiai áttelepülésre. Ez jórészt a Magyarországon hónapokig szabadon működő csehszlovák propagandának volt köszönhető. Közülük a lakosságcsere megkezdése előtt 8 630 főnek, jórészt földtulajdonnal nem rendelkező szegényebb rétegeknek, illetve a Dorog környéki szlovák bányászoknak engedélyezték az egyoldalú áttelepülést. 1947 áprilisa és 1949 májusa között őket további 63 815 önként jelentkező magyarországi szlovák követte a lakosságcsere keretében. Magyarországot így együttesen 17 805 szlovák család és 71 215 szlovák személy hagyta el. A csehszlovák hatóságok 1946. augusztus 26-án adták át a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosságnak azt a névjegyzéket, amely csaknem 185 000 szlovákiai magyar személynevét tartalmazta. A csehszlovák kormány lakosságcsere keretében őket akarta kitelepíteni, köztük 23 ezer háborús bűnössé nyilvánított felvidéki magyart. Ezt megelőzően – a moszkvai magyar fegyverszüneti egyezményre hivatkozva – Csehszlovákia egyoldalúan, teljes jog- és vagyonfosztás mellett kiutasított 31 184 személyt, akik anyaországi magyarokként a bécsi döntés után települtek át a felvidéki magyar többségű területekre.

Őket később sem számították be a lakosságcsere-kvótába, és semmilyen jóvátételben nem részesültek.

A magyar hivatalos kimutatások 86 616 felvidéki magyar kitelepítettet vettek figyelembe a lakosságcsere mérlegének összeállításánál. Közülük 50 691-en a tényleges csere keretében érkeztek Magyarországra. További 26 925 személyt pedig, akik többnyire a csehországi deportálások, illetve a pozsonyi és kassai magyarüldözések elől menekültek el, a csehszlovák hatóságokkal való megegyezés alapján számoltak be a cserekeretbe. Az ingatlanok számának és általában az egész lakosságcsere valóságos történetének rekonstruálásában fontos figyelembe venni, hogy megfelelő számú és nagyságú magyarországi szlovák csereingatlan hiányában,

a Magyarországra áttelepített felvidéki magyarok többségét dunántúli, Pest környéki, Bács-Kiskun megyei német településekre, az onnan kitelepített vagy ott összetelepített németek helyére költöztették.

Ezeknek a vagyonjogi kérdéseknek mára tisztességes magyar szakirodalma van: Vadkerty Katalin, Bukovszky László, Tóth Ágnes, Marchut Réka, Bánszky Hajnalka munkáinak nagy része a neten is elérhető. Örvendetes, hogy a kérdésben korrekt álláspontot elfoglaló cseh és szlovák, illetve magyarországi szlovák kutatók – Stefan Sutaj, Sápos Aranka, Paulik Antal és mások – az elmúlt években több közös kutatást is kezdeményeztek.

Milyen hosszú távú következményei voltak a kitelepítéseknek?

A korabeli csehszlovák és szlovák kormányzati felfogásban a lakosságcsere fontos részét jelentette volna a felvidéki magyarság teljes felszámolásának, Dél-Szlovákia elszlovákosításának. Miután a párizsi békeszerződés a két országot közös megoldások keresésére szólította fel és 1948-ban mindkét ország részévé vált a szovjetizált kelet-európai rendszernek, a csehszlovák hatóságok nem tudták végigvinni az úgynevezett belső megoldáshoz tartozó kényszerasszimilációt, vagyis a reszlovakizációt, illetve a csehországi kényszertelepítéseket.

A lakosságcsere ebben a kontextusban Dél-Szlovákia korábban kompakt magyar területeinek, városainak jelentős részét etnikailag vegyessé alakítottá át,

s ezzel megalapozta az elmúlt évtizedekben felgyorsult nyelv- és identitásváltási folyamatokat. A Magyarországon maradt szlovákok számára etnikai értelemben ennél is súlyosabb következményei voltak: az 1941-ben még csaknem 76 ezer főnyi szlovák anyanyelvű és mintegy 200 ezer szlovák nyelvismerettel rendelkező személyből az 1949-es népszámlálás tanúsága szerint a magukat szlovák anyanyelvűeknek vallók száma 26 ezerre csökkent. Ennél ritkábban esik szó arról a fontos múltfeldolgozó emlékezettörténeti munkáról, amely az érintett dél-szlovákiai magyar–szlovák, magyarországi szlovák–magyar és német–magyar jellegűvé vált falvakban és városokban már évtizedek óta folyik: Diószegtől Nagybánhegyesig, Nyíregyházától Pécsváradig. És itt nem csak az egyre nagyobb számú helytörténeti munkára, évfordulós ünnepségre gondolok, hanem

az egykori súlyos helyi konfliktusokat mára jórészt feldolgozó együttélés tanulságos történeteire is.

Elvben ezek jelenthetik az alapját a kérdéskör remélhetően közeli nagypolitikai lezárásának is.

Borzalmak és súlyos károk

A lakosságcsere-egyezményben a csehszlovák állam a kitelepített magyarok 50 hektárt meg nem haladó területű ingatlanjaiért kártalanítási kötelezettséget vállalt azzal, hogy a kártalanítás mértékéről megállapodik a magyar állammal. Kevésbé közismert, hogy a magyar állam a 17/1964. (VIII. 8.) kormányrendelet alapján szűk körű kárpótlást már végrehajtott a felvidékiek javára. Hogyan született meg ez a kormányrendelet, és mit tartalmazott?

A gyors rendezés érdekében a lakosságcsere vagyonjogi kérdéseit lezáró 1949. július 25-i csorbatói egyezményben Csehszlovákia elengedte Magyarországnak harmincmillió dolláros háborús jóvátétel esedékes részét, míg a magyar fél cserébe lemondott a Magyarországra áttelepített szlovákiai magyarok minden további vagyoni követelésének érvényesítéséről.

Ennek következtében Magyarország magára vállalta a kitelepített felvidékiek vagyoni kárpótlását.

Az 1964-ben kiadott kormányrendelet igen szűk körű kárpótlást biztosított a felvidéki magyarok vagyonvesztésére. Nem nyújtott kárpótlást például a mezőgazdasági földek tulajdonjogának elvesztésével keletkezett károkra. A tizenháromezer kárigény többsége az ingatlanokban okozott károkra vonatkozott. Zétényi Zsolt, Tamáska Péter összegző elemzése szerint a magyar hatóságok végül a 9160 kártalanítási ügyben hozott határozattal csupán 72 millió forintot fizettek ki a károsultaknak. Pedig a kérdés történeti dokumentációját összeállító Szabó Károly, az áttelepítésért felelős magyar meghatalmazott egykori helyettesének adatai szerint csak

a Szlovákiából áttelepültek és a Magyarországról oda települő szlovákok ingatlan-vagyonértékének különbözete 72 222 000 dollárt tett ki a magyar fél kárára.

A rendszerváltozás után jogi síkon még egy kísérlet történt a kitelepítettek kárpótlására. Az Alkotmánybíróság 2003-ban hivatalból megállapította: „az Országgyűlés alkotmányellenes helyzetet idézett elő azzal a mulasztással, hogy nem rendelkezett a Csehszlovákiából áttelepített magyar nemzetiségű személyek Csehszlovákiában lévő, de 50 hektárt meg nem haladó nagyságú, mezőgazdasági rendeltetésű földön fennálló tulajdonjogának elvonása miatt történő kárpótlásról.” Erre 2004. június 30-ig adtak határidőt.

A magyar hatóságoknak ez a jól dokumentált alkotmányos mulasztása több alkalommal került már elő, s végül mindig elintézetlen maradt. Úgy gondolom, a Benes-dekrétumok „feltámadni látszó” joghatályát és a csorbatói egyezményből fakadó, megoldatlan magyarországi jóvátétel ügyét érdemes lenne újra közös mérlegelések tárgyává tenni.

Az Országgyűlés csaknem tíz évvel ezelőtt április 12-ét, a magyar lakosság Felvidékről való kitelepítésének kezdőnapját országgyűlési emléknappá nyilvánította. Miben látja az emléknap jelentőségét?

A malenkij robot november 25-i, a 200-225 ezer magyarországi német kollektív bűnösség elve alapján történő elhurcolásának január 19-i emléknapjával együtt a felvidéki magyarok kitelepítésének emléknapja jó lehetőség arra, hogy a nemzetek máig egymással szemben megfogalmazott történeti narratíváit szembesítsük a szakmai kutatások eredményeivel és a bocsánatkérésre, kiengesztelődésre váró emberek egyéni, családi emlékezetével.

Korábban egy konferencián annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a történet csak akkor érhet véget, amikor a két ország kölcsönösen bocsánatot kér az érintettektől. Lát erre reális esélyt?

A francia–német, lengyel–német, cseh–német, magyar–német és a többi sikeres megbékélési program, legmagasabb politikai szinten megtörtént kölcsönös bocsánatkérés példáját, tanulságait szerintem nem érdemes tartósan figyelmen kívül hagyni.

A sérelmi alapú történelemszemlélet évtizedekkel a megtörtént borzalmak után is képes súlyos károkat okozni.

A lakosságcsere során új otthonaikban egymás szomszédjaivá, sok esetben házastársaivá, barátaivá vált szlovákiai magyarok, magyarországi szlovákok és németek nemzedékei a súlyos történeti sérelmek, veszteségek ellenére képesek voltak elindulni ezen az úton. Őszintén remélem, hogy a két ország katolikus és evangélikus egyházi vezetésének kölcsönös bocsánatkérési gesztusai nem maradnak folytatás nélkül.

Szarka László

Fotó: Magyar Tudományos Akadémia

Szarka László történész, a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa 1953. augusztus 20-án született a felvidéki Klobusicban. 1971-ben Galántán érettségizett, majd 1976-ban végzett a Comenius Egyetem történelem–magyar szakán. 1994-ben szerzett kanditátusi fokozatot, 2008 óta habilitált egyetemi docens. Az elmúlt évtizedekben különböző tudományos műhelyeknek, kutató intézeteknek tudományos munkatársa. Számos magyarországi egyetemen oktatott, illetve oktat. 2009 óta a komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Karának oktatója. 1998 és 2016 között a Magyar–Szlovák Történész Vegyes Bizottság társelnöke volt. 2020 óta a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa. 1977-től Budapesten él. Elsősorban a szlovákiai magyar kisebbség múltjával és a 20. századi csehszlovák–magyar kapcsolatokkal foglalkozik. Főbb művei: A szlovákok története; Szlovák nemzeti mozgalom – magyar nemzetiségi politika 1867–1918; Duna-táji dilemmák. Nemzeti kisebbségek – kisebbségi politika a 20. századi Kelet-Közép-Európában; Kisebbségi léthelyzetek–közösségi alternatívák. Az etnikai csoportok helye a kelet-közép-európai nemzetállamokban; A multietnikus nemzetállam. Kísérletek, kudarcok és kompromisszumok Csehszlovákia nemzetiségi politikájában 1918–1992.

(Borítókép: 1946 novemberében áttelepített magyarok egy csoportja Rajkán 1946. december 1-jén. Fotó: MAFIRT / MTI)

Forrás: https://index.hu/belfold/2022/04/12/meg-mindig-nagypolitikai-lezarasra-var-az-egykori-csehszlovak-magyar-lakossagcsere/