Lehet, hogy idővel Izrael visszasírja Trumpot

A tekintélyes Foreign Policy legfrissebb elemzése arra a kérdésre kereste a választ, hogy Joe Biden színrelépésével miképp változhat a Washington, és Jeruzsálem között meglévő speciális kapcsolatrendszer. Az Egyesült Államok és Izrael viszonya mindig különleges volt, az 1948-ban alapított ország fontos hídfőállást jelent Washingtonnak a Közel-Keleten. Manapság azonban, amikor az izraeli kormány folyamatosan növeli a Ciszjordániában lévő telepek számát, korlátozza a palesztinok jogait, emberek életét oltja ki a fejlett hadászati eszközeivel, mindez olyan problémagócot eredményez, amely beárnyékolja a zsidó államról alkotott modern, demokratikus berendezkedést mutató képet. Ezek nyomán nem meglepő, hogy egyre több nemzetközi jogvédő szervezet emeli fel a hangját Jeruzsálemmel szemben.

Legutóbb a Human Right Watch és az izraeli B’Tselem szervezet arról írt, hogy egyre erőteljesebbek az izraeli belpolitikában a jobboldali csoportosulások által hangoztatott szélsőséges nézetek.

A hidegháború idején még stratégiai fontosságú volt Izrael támogatása, a Közel-Keletet behálózó kommunista terjeszkedéssel szemben. A hatnapos háború (1967), és a Szuezi válság (1956) is olyan kulcsfontosságú esemény volt, amely indokolttá tette az amerikai diplomáciai támogatását Izrael számára. A hidegháborúnak azonban idestova harminc éve vége, és nagyon úgy tűnik, hogy az amerikaiak kezdenek belefáradni az állandósuló csatározásokba Izrael és a palesztinok között. Egyes források szerint a pénzügyi támogatások értéke évi 3 milliárd dollárba kerül az amerikai adófizetőknek, úgy, hogy a zsidó állam mára egy gazdaságilag prosperáló országnak számít, hiszen az egy főre jutó jövedelme alapján a 19. helyen áll a világon.

Joe Biden új amerikai külpolitikai irányvonalat szeretne szabni. Az iráni atomalkuhoz és a párizsi klímaegyezményhez való visszatérés is ezt bizonyítja. Bizakodásra adhat okot a júniusi orosz-amerikai csúcstalálkozó is. Ebbe a sorba illeszkedik az Izraellel szembeni diplomáciai kapcsolatok esetleges felülvizsgálata is. A külügyminiszter – a magyar származású felmenőkkel rendelkező – Anthony Blinken nemrég az ENSZ Ember Jogi Tanácsában a külpolitika első számú feladatának a demokrácia és az emberjogi kérdések tiszteletben tartását nevezte.

A korábbi keményvonalas Trump adminisztrációval szemben Joe Biden egyik fent említett fontos célját csakis az izraellel kapcsolatos, újragondolt külpolitikával érheti el, mivel egyértelmű, hogy az Iránnal szembeni szankciós politika nem hozta meg a kívánt eredményt, a perzsa állam titokban továbbra is azon volt, hogy még több uránt dúsítson.

Izrael nem is hagyta ki az alkalmat és fokozta a Teheránnal meglévő diplomáciai feszültséget, elég, ha csak az iráni Natanz közelében található, urándúsító ellen elkövetett feltételezett támadásra gondolunk.

A másik kérdés, hogy hosszú távon megéri-e az Izraellel való kapcsolatrendszer elmélyítése olyan államokkal – mint például Egyiptom -, ahol az utóbbi időkben jelentős mértékben csorbultak a demokratikus jogok, leginkább az arab tavasz 2011-es kitörése óta. Hoszni Mubarak harmincéves uralma után az ország élére az az Abdel Fattah asz-Sziszi került, akinek uralkodása nyomán sok esetben ártatlanok tucatjait börtönözték be, de a melegekkel szembeni vegzálások is mindennaposak. Egyiptom a Camp David egyezmény (1978) óta Izrael egyik legfontosabb szövetségese térségben. A békediktátum több évtizedes háborúskodást zárt le a két ország között. A Jimmy Carter amerikai elnök közbenjárásával született egyezmény után Nobel Békedíjat kapott 1979-ben Anvar Szadat egyiptomi elnök, és Menáhem Begin izraeli miniszterelnök.

A politikai közbeszéd ugyanakkor még mindig elvárja az Izraellel szembeni feltétlen támogatást, olyannyira, hogy sokszor épp emiatt kerül veszélybe sok tehetséges amerikai tisztviselő előmenetele.

Ez a fajta “peace” politika mind a republikánusok, mind a demokraták között olyan zavart helyzeteket eredményez, amely lehetetlenné teszi a szakpolitikai diskurzust az Izraellel kapcsolatos vitákban. A “kétállami megoldás”, és az önvédelemhez való jog mantrázása egyre inkább kiüresedni látszik. Jelzés értékű az is, ahogy nemrégiben a New York Times az eddig megszokottnál jóval realisztikusabb hangnemben számolt be a gázai konfliktusról.

A zsidó államhoz fűződő eddigi speciális kapcsolat felülvizsgálata nem felhívás bojkottra, és egyéb más szankciós politikára, hanem egy olyan normális alapokon nyugvó viszony kialakítását szeretné elérni, ami nem jár Izrael számára extra kedvezményekkel. Eljött az idő, amikor az Egyesült Államoknak be kell látnia, hogy már nem védheti meg Izraelt a cselekedeteiért, semmilyen nemzetközi fórumon. Fontos hangsúlyozni, hogy ez semmiképp nem jelenti a két ország közötti kereskedelem leállítását, sőt, Washington, és Jeruzsálem továbbra is abban érdekelt, hogy minél több vállalkozás vegyen részt a kétoldalú kereskedelemben, minél több hallgató tanulhasson egymás egyetemein, és nem utolsó sorban  még mindig kiemelt fontosságú az antiszemitizmus elleni közös fellépés.

A két ország közötti viszonyt leginkább a zsidó-palesztin ellentét determinálja, ahhoz, hogy ez változzon egy olyan békés egymás mellett élésen alapuló narratíva szükséges, amely egyenlően biztosítja a zsidók, és a palesztinok jogait. 

Első lépésként Izraelnek az apartheid-jellegű magatartástól kellene megszabadulnia, mivel az szembe megy az Egyesült Államok által vallott demokratikus értékekkel. Ezek alatt olyan jogsértések értendőek, mint a palesztin földek elkobzása, az építési engedélyek szisztematikus megtagadása, házrombolás, a mozgás szabadságának és az alapvető emberi jogoknak a korlátozása. A  változások minden bizonnyal nem egyik napról a másikra történnek majd, már csak azért sem, mert még mindig sok olyan lobbicsoport működik Washingtonban, amelyek a korábbi, különleges viszony fenntartásában érdekeltek. Az elmúlt 100 év történelmi tapasztalatai viszont már sokszor megmutatták, hogy egy korábban elpusztíthatatlannak hitt falat, pár óra alatt is le lehet bontani.

Forrás: https://index.hu/kulfold/2021/06/07/izrael-biden-amerikai-kulpolitika-trump/