Ha valamikor, most lenne esély egy külpolitikai konszenzusra

Szerencsés országokban a jelentősebb pártok között évtizedeken át külpolitikai konszenzus uralkodik, hiszen egy ország geostratégiai érdekeit a kormányváltás önmagában nem változtatja meg. A legközelebbi példa erre nyugati szomszédunk, Ausztria, amelynek nyugati súlypontú, de minden irányban nyitott külpolitikája 1955 óta csak árnyalatokban változik. A rendszerváltozás után Magyarország is ebbe az irányba indult el. Az Antall-kormány rászorult a szocialistáktól átvett szakemberekre, Horn Gyula pedig a maga elfogadottságát is növelni akarta az ellenzéknek adott lehetőségekkel. Az első Orbán-kormányban már megjelent az ellenzék kiszorításának szándéka, de az uniós csatlakozás ügyében Martonyi János nagyjából fenntartotta az összpárti egyeztetést.

Magam 1994 és 2009 között az Európa Tanács, majd az Európai Parlament magyar tagjaként sok fideszes kollégával dolgoztam együtt. Személyesen végig éltem, ahogy Orbán Viktor a 2002-es veresége után módszeresen megszakított minden korrekt kapcsolatot a baloldali és liberális képviselőkkel, saját frakciójából pedig kiszórta a „galambokat”. 2010 után aztán nyíltan ellenségnek nyilvánította az ellenzéki pártokat, amit a külügyi apparátus lassan, de kénytelen volt követni.

Az ellenzék egy ideig még a konszenzus helyreállítását szorgalmazta, aztán Orbán nemzetközi rosszhírét látva egyre nyíltabban használta fel a külföldi pódiumokat és médiumokat a kormány elleni érvelésében. Így jutottunk el máig, amikor az ellenzék itthon megalázó vereséget szenvedett, a kormány pedig nemzetközi téren tökéletesen elszigetelődött.

Ez olyan nullpont, amely jó esetben akár kegyelmi állapot is lehet egy külpolitikai konszenzus újrateremtésére a kormány és a demokratikus ellenzék között. Az ellenzék külpolitikai aktivitása külhonban kifejezetten sikeres volt, képviselőik az Európai Parlamentben, a nagy pártszövetségekben és a médiumokban jól, ügyesen szerepeltek. A „Putyin pincsije” jelszóra felépített külpolitikai program azonban a magyar közvéleményben nem működött. Amikor aztán kitört az ukrán háború, a keményen oroszellenes vonal, néhány szerencsétlen háborús ízű kiszólással súlyosbítva, kifejezetten ellenszenves lett a békepárti, a „maradjunk ki a háborúból” hangulatú közvélemény számára. Paradox módon az ellenzék még akkor is több mandátumot szerzett volna, ha szép csendben beáll a békepárti kormányvonal mögé.

A másik oldalon Orbán Viktor külpolitikájával nagy belpolitikai sikert aratott. De ennek ára a lényegében teljes nemzetközi elszigeteltség. A nyugati baloldali, liberális és zöld közegben Orbán régóta az egyik leggyűlöltebb nemzetközi szereplő, és lassan a néppártiak is ilyennek látják. Az invázió óta ellene fordult a kelet-európai nacionalista közeg is, és az ukránok bosszúvágya még sok bajt hoz nemcsak Orbán Viktorra, de sajnos minden magyarra. Egyre több kelet-európai fővárosban riogatnak a magyar területrablás gyanújával, ami az orosz invázió feszült légkörében azokat a nyugati biztonságpolitikusokat is elgondolkodtatja, akik amúgy nevetnének rajta.

Röviden szólva az ellenzék nemzetközi téren még küzdhet a Fidesz-kormány ellen, de ebből belpolitikai hasznot nem remélhet. A kormány pedig még vadabbul átkozhatja az ellenzéki képviselőket, de ettől egyetlen szövetségest sem szerez az ukrán háborúval járó nagy nemzetközi átrendeződésben.

A külpolitikai konszenzus helyreállítását, mint minden kompromisszumot, természetesen a kormányzatnak kell kezdenie. Szerintem ez elemi érdeke lenne a teljes nemzetközi elszigeteltségbe sodródott Orbán Viktornak. De túl a politikai haszonelven mindannyiunk nemzeti érdeke is ez.

Ilyen gyalázatos nemzetközi reputáció mellett egyre nehezebb lesz megküzdeni uniós jogainkért és kiállni a határon túli magyarok ügye mellett, amit az ukrán és a szlovák nacionalisták már ki is használnak. Az ellenzék pedig a zsinórban negyedik vereség után hiába hangsúlyozza, hogy van egy másik Magyarország is, külföldön ez egyre kevesebbet számít. A legfontosabb érv mégis az ukrán drámát követő nagy geopolitikai átrendeződés.

Ha a háború után Európa és Oroszország nem tudja gyorsan normalizálni a kapcsolatait, akkor elkerülhetetlen egy új hidegháború és a kétpólusú világrend visszatérése. Ebben az Egyesült Államok és az Európai Unió tartósan szembe kerül azzal a kínai-orosz tengellyel, amely minél több, hagyományosan Nyugat-ellenes államot igyekszik magához vonzani. Egy ilyen hidegháborús helyzetben létfontosságú a párbeszéd helyreállítása a kormány és az ellenzék között legalább alapvető külpolitikai kérdésekben. Elsősorban természetesen a hidegháború lehetséges elkerülésében, ami ugyan nagyon kevéssé múlik rajtunk, de a tét óriási súlya miatt mindent érdemes megpróbálni.

A konszenzusnak nyilván lenne egy lélektani és viselkedési szintje.

  • Konzultáció a külpolitikai kérdésekről,
  • párbeszéd az EP és más nemzetközi testületek magyar képviselői között,
  • a belpolitikai propaganda száműzése a magyar külképviseletekről.
  • A közszolgálati média adjon teret az ellenzéki szereplőknek, vállalja fel az egységes külpolitikai koncepció megvitatását és népszerűsítését.
  • A külföldi és határon túli magyarok szavazati jogának egyenjogúsítása, ami láthatóan az egyik fél esélyeit sem befolyásolná érdemben.

Ezekben a kérdésekben minimális kormányzati jóindulattal és ellenzéki fogadókészséggel könnyen előre lehetne jutni, lényegében a 2004 előtti állapothoz kellene visszatérni.

Tartalmasabb kérdés az uniós támogatások ügye. Az infláció, az energiaválság, Ukrajna támogatása és más okok miatt kevesebb pénz jut majd több kérelmezőnek. A támogatások jogállami szűrőhöz kötése így egyre népszerűbb lesz azon országok számára, amelyek nem küzdenek ilyen gonddal. Egyes optimista véleményekkel szemben azonban sajnos nem olyan egyszerű elérni, hogy az uniós támogatásokat direkt az ellenzéki önkormányzatok kapják a kormány helyett. Pedig Budapest és a budapesti önkormányzatiság megmentése nemcsak a parlamenti ellenzék, de az egész magyar progresszió elemi érdeke. Az uniós források korrekt itthoni elosztását garantáló közös brüsszeli fellépés sikere bizalmi alapot adhatna a további konszenzusépítéshez.

A fideszes gigaprojektek (Fudan, Paks 2, Budapest-Belgrád gyorsvasút, Városliget) együttes megvalósítása a közelgő válság idején erősen kétséges. Az ellenzéknek érdemes lenne eldöntenie, melyiket utasítja el elvből, és melyik az, ahol csak a fideszes lenyúlásokat szeretné elkerülni. Persze ehhez is az kell, hogy a kormány állja a szavát és ne próbálja elcsalni az egyszer már odaígért pénzeket az ellenzéki önkormányzatoknak.

Az ukrajnai háború alapjaiban ingatta meg az Orbán-kormány orosz kapcsolatait és a Visegrádi csoporthoz való tartozását. A választás sokkszerű csapásként érte az ellenzéket. Egyikük sem veszthet azzal, ha megpróbálja összefésülni külpolitikai elveit és gyakorlatát.

Az alap nyilvánvalóan uniós és NATO tagságunk lehet, de a nemzeti érdekeink lehetséges érvényesítésével. A magyar társadalom eredendően békepárti, elfogadja az ország geopolitikai helyzetét, de sem a szövetségesi viszony stréber túllihegését, sem a hepciáskodó önállóskodást nem kedveli.

Bár jelenleg is az MSZP alelnöke vagyok, ez a cikk saját véleményemet fejezi ki, és senkivel sem konzultáltam megjelenése előtt. 

A szerző az MSZP alelnöke.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is!

(Borítókép: Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin 2022. február 1-jén. Fotó: Kreml / MTI)

Forrás: https://index.hu/velemeny/2022/04/14/ha-valamikor-most-lenne-esely-egy-kulpolitikai-konszenzusra/