Fokozza a fokozhatatlant A nagy pénzrablás

Végre új évaddal jelentkezett a Netflix egyik legsikeresebb szériája, A nagy pénzrablás (La Casa de Papel) című spanyol bűnügyi drámasorozat, amely idén tér vissza utoljára a képernyőkre. Az ötödik évad két részből áll: a záróévad első felét szeptember 3-án tűzte műsorra a szolgáltató, a végjátékra december 3-ig kell várni. 

A negyedik évaddal még a pandémia (pontosabban a karantén) első heteiben, 2020. április 3-án jelentkezett a streamingszolgáltató, a sorozat pedig kis túlzással egész tavasszal uralta a Netflix nézettségi listáját. A lakásba szorult felhasználók azonnal együttéreztek a bankrablókkal, hiszen a kritikus hetekben, hónapokban mindannyian a négy fal közé voltunk kényszerülve – csakúgy, mint a sorozat szereplői. 2021 szeptember 3-án, másfél év körömrágás és tűkön ülés után végre itt a várva várt ötödik évad. Kérdés, vajon megérte-e várni az utolsó háborúra

Fél évad fél napba sűrítve

Péntek délelőtt tíz órát írtunk, amikor elhatároztam, azonnal belevágok a sorozatba, hiszen féltem, hogy a közösségi médiát elöntik a spoilerek (így is történt). Legurítottam rutinszerű kávémat, a teafiltert forró vízbe áztattam, lehúztam a rolót, és bekuckóztam a tévéképernyő elé. Pontosabban ekkor még csak hasaltam a kanapén, az államat megtámasztva meredtem a kijelzőre. Kicsit bosszankodtam is, hogy mindössze öt rész jelent meg – utálom a rövidre szabott folytatásos évadokat.

Felvillantak a tavalyról jól ismert jelenetek: Alicia Sierra (Najwa Nimri) váratlan közeledése a rejtett bunker felé, a párizsi terv sikeres végrehajtása, Nairobi (Alba Flores) szívszorító sorsa, Lisszabon (Itziar Ituño) visszatérése az „aranybányába”, a Professzor (Álvaro Morte) leleplezése és a többi. Az ember ilyenkor igyekszik visszahelyezni magát a történetbe, és visszaemlékezni az elmúlt évadok történéseire, a sorozat (addigi) befejezésére. Aztán végre elindult az igazi menet, vagyis az újabb történések sora. A néző addigra már teljesen visszazökkent a régi kerékvágásba…

Már el is felejtettem, milyen idegőrlő mulatság a spanyol sorozat rajongójának lenni: soha nem izgultam még egyetlen film vagy sorozat szereplőiért sem annyira, mint a LCDP (La Casa de Papel) hőseiért – szinte biztos, hogy a nézők 99,9 százaléka a Dalí-maszkos bűnözőkkel szimpatizál. Tíz perc sem telt el, már meg kellett állítanom a sorozatot, mert előre rettegtem az eseményektől. Na persze nem úgy, mint egy horrorfilmnél, hanem úgy, mint amikor a néző aggódik a karakterekért, a szereplők sorsáért, hiszen tudja, bármi megtörténhet. Ebben a sorozatban legalábbis biztosan.

A nagy pénzrablás sosem szűkölködött plot twistekben és váratlan fordulatokban, és nincs ez másképp a mostani évadban sem. A sorozat négy évad után is tud újat mutatni, holott az ember azt hinné, már tényleg nincs új a nap alatt: és mégis! Talán soha nem történt annyi meglepő fordulat a műsorban, mint ez alatt az öt rész alatt. Szó sincs összecsapott munkáról, sőt. Épp az ellenkezője: mintha kicsit összefogná a korábbi négy évadot, miközben új, múltbéli cselekményszálakat is bevon a műsorba. Álex Pina rendező szinte rohamtempóban halad az időben, mint aki nem akar időt pazarolni olyan felesleges elemekre, amelyeknek nincs köze a sorozat magjához.

Való igaz, hogy Tokió (Úrsula Corberó) megható háttérsztoriját kivéve a visszatekintések semmit nem adnak hozzá az aktuális évadhoz, de biztosra vehetjük, hogy decemberben pont kerül arra a bizonyos i-re, vagyis kiderül, hogy ki is Berlin (Pedro Alonso) fia és felesége valójában, és mi közük az elmúlt évek történéseihez. Utolsó évad lévén muszáj, hogy nagy durranás legyen a sztorijuk, hiszen hamarosan mindennek vége, és eddig jóformán semmit nem tudni a két rablásban elfoglalt szerepükről…

A feszültség soha nem látott erővel sújt le a csapatra, hiszen ez már nem csak egy sima harc: ez már a nagybetűs háború, a mindent eldöntő döntő, az élet és halál közti leheletvékony vonal. Hibázásnak, félelemnek és mellébeszélésnek itt már nincs helye, hiszen milliméterek és ezredmásodpercek döntenek mind a Professzor és csapatának, mind pedig a hivatalos szervek sorsáról. A csapatszellem is ebben az évadban éri el a csúcsát, mintha csak a karakterek is megérezték volna a helyzet súlyosságát.

A sorozat az első perctől az utolsóig dúskál az ügyes és látványos harci elemekben, amelyek annyira meggyőzők, hogy a közönség szinte magán érzi a fájdalmat, az eltörött csontokat, a szétnyílt szemöldököt vagy a lőtt sebből csordogáló vér szagát. A színészi játék – már-már zsenialitás – talán a két antihős, Gandía (José Manuel Poga) és Arturito (Enrique Arce) személyében testesül meg: a szeretett bankrablók legfőbb rosszakarói annyira antipatikusak, hogy a néző legszívesebben a képernyőn keresztül esne nekik. 

Ami egyeseknek örömkönny, az másoknak kínkeserves szenvedés. Kinek a pattogatott kukorica, kinek a zsebkendő, egy biztos: a kéz párszor egészen biztos, hogy a száj elé repül. A lebilincselő sorozat egyetlen percre sem engedi lankadni az ember figyelmét. Mint ahogy az megszokhattuk, az ötödik évad első fele is hatalmas jelenettel zárul – mondhatni, a sorozat eddigi kulcsjelentéről beszélünk. Most már csak az a kérdés, innen hogyan tovább…

(Öt órával később azon kaptam magam, hogy korog a gyomrom, aztán a fekete lötty láttán rájöttem, hogy a teám már rég szétázott)

Forrás: https://index.hu/kultur/cinematrix/2021/09/06/fokozza-a-fokozhatatlant-a-nagy-penzrablas-la-casa-de-papel/