Banyaerdő a fény a kilátástalan ormánsági éjszakában

Időben induljatok el, mert legalább két és fél óra az út Budapestről – tegez le csípőből Kriszta, amikor felhívom. – Lelléig az M7-esen, onnan a 67-esen Kaposváron át Szigetvárig, és aztán már el sem tudjátok téveszteni.

Dencsháza az Ormánság szívében fekszik, ha egyáltalán van szíve az Ormánságnak, a mai Magyarország – sőt, talán az Európai Unió – egyik legelmaradottabb térségének. Bőszénfa után lépjük át a megyehatárt – ez már Baranya –, Boldogasszonyfa, Mozsgó, Csertő, Szigetvár. A táj mesebeli, de a falvak csak félig lakottak, sok a romos, elhagyatott ház. Szigetvár után eltűnnek a dombok, Dencsháza már sík vidék. A megbeszélteknek megfelelően a helyi református templom mellett állítjuk le az autónkat, már érkezik is Kriszta, bekísér az Udvarom Szociális Szövetkezet épületébe. 

Bevallom, nem ilyennek képzeltem el Nagy Krisztát. Liláskék, aszimmetrikus – baloldalt vállig érő, jobboldalt rövidre nyírt – frizura, lehengerlő mosoly. Aki ilyen növények és gombák (figyelem, a gomba nem növény!) között éli az  életét, mint a zamatos turbolya, a porcsin vagy a gévagomba, annak tudós külsejű, szemüveges, kimért beszédű szentfazéknak kellene lennie. 

De Kriszta nem az, nagyon nem az. Pedig minden oka meglenne rá, hogy bezárkózzék, hogy búskomor, magányos, emberkerülő mizantróp legyen, hiszen alaposan megrángatta az élet. Ehelyett azonban jó két éve alapított itt Dencsházán egy szociális szövetkezetet – az Index természetesen jelen volt a kezdeteknél –, amely nemcsak, hogy szépen beindult, helybéli roma és nem roma asszonyokat foglalkoztatva, de túlélte az ország-, sőt, világszerte megannyi vállalkozást romba döntő, másfél éves Covid-mizériát, és most már ott tart, hogy a főnökasszony a terjeszkedés, a növekedés lehetőségeit kutatja. 

Különös körülmények között kezdtem foglalkozni a gombákkal – komorul el a máskülönben mindig vidám Kriszta tekintete. – 2013-ban meghalt a férjem, aki hatalmas gombász volt, éjjel-nappal az erdőt járta, és amikor ő március végén meghalt, éppen kucsmagomba-szezon volt. És akkor én elhatároztam, hogy kimegyek az erdőbe, és kucsmagombát szedek, hogy ezzel is közel kerüljek hozzá, az emlékéhez. Számomra ez a gyászfolyamat része volt. Aztán ez az egész szép lassan átalakult, és egy év után eljutottam oda, hogy már önmagáért szerettem a gombászást, nekem ez már nem a gyászfolyamat része volt, nem azért csináltam, hogy az elhunyt férjemre emlékezzem. És egy év elteltével már elkezdtem mérgelődni magamban, hogy mi a fenéért nem árulta el a titkos gombászhelyeit, miért kell nekem újból felkutatnom ezeket a lelőhelyeket. Annyira rákattantam a gombaszedésre, hogy már hosszú évek óta a magam örömére járom az erdőt, imádom a gombavadászat, a megtalálás örömét, és utána a felhasználás örömét is. És így szépen egymásra talált ez a két szenvedély, a gombászás és a közösségformálás szenvedélye, ebből született meg a Banyaerdő projekt. A végzettségre azért volt szükség – mert természetesen 2018-ban elvégeztem egy középfokú tanfolyamot, papírom van arról, hogy gombaszakellenőr vagyok –, hogy a vállalkozást beindíthassam. Minél többet tudok a gombákról, annál jobban elvarázsol ez a világ, annyira különleges. Főleg most, hogy amikor az egész ország kapott a hatalmas zivatarok esőjéből, itt Dencsházán egy csepp sem esett, és az erdőben csak néhány elszáradt gombát látni, miközben innen hat kilométerre Sellyén szakadt az eső… A mai napig tanulok, van egy csoportunk, amelynek egy egyetemi oktató a vezetője, és járjuk az erdőt. 

De már bent is vagyunk a Banyaerdő Erdei Gomba- és Növényfeldolgozó Kisüzem gazdasági épületben, ami eredetileg a helyi református parókia volt, az államosításkor természetesen elvették az egyháztól, aztán lakóépület lett belőle, Krisztáék vásárolták meg néhány évvel ezelőtt, és alakították át. Hogy a többesszám kit takar?

Azt a „céget”, amelyikkel együtt dolgozunk. Egyszemélyes cég ez, Darabos József mezőgazdasági vállalkozó, aki két és fél éve megvette nekünk ezt az egész ingatlant, házastul, birtokostul, mindenestül ötmillió forintért. Most, a felújítás után huszonötmilliót érhet – mutat körbe büszkén Kriszta a birodalmában.

A földterületet bérbe adták jelképes összegért az önkormányzatnak, ősgyümölcsöst telepítettek, Mozsgón vették a körte-, alma- és birsalma-fákat. És vannak ehető virágaik is, papsajt, búzavirág, körömvirág.

Itt egy pillanatra elkerekedik a szemem, ki gondolta volna, hogy a búzavirág ehető?!

Persze, hogy ehető, dekorációnak használják a MÁK Bisztróban, amelynek a beszállítói vagyunk. De vigyázni kell vele, mert nagy mennyiségben megárthat! – figyelmeztet Kriszta.

A birodalom egy tip-top, orvosiműtő-tisztaságú, több helyiségből álló kisüzem, ahol megérkezésünkkor két hölgy – Mónika és Marika – tüsténkedett. Amúgy négy helyi asszonynak ad munkát a szociális szövetkezet.

2019-ben építettük át, újítottuk fel, azóta működünk itt. Most körülbelül félúton járhatunk az elképzelt végcélunkhoz képest – folytatja Kriszta az idegenvezetést. – Sikerült stabilizálni a vállalkozást a Covid pusztítása után, ez hatalmas eredmény ahhoz képest, hogy a megszűnés is fenyegetett bennünket. Januárra elértük a nullszaldót, és most már csekély profitot is termelünk, amit az alapszabályunk szellemében az utolsó fillérig visszaforgatunk a vállalkozásba. Négy állandó alkalmazottunk van, közülük itt láthatod Mónit és Marikát, további három-négy asszony pedig alkalmilag segít. Medvehagyma-, fenyőrügyszedés, ezekben segítenek, meg amikor van gomba – most az iszonyatos aszály miatt nincs –, azt is szedik. És van még a Lacika, ő a szállításban segédkezik. Fent Budapesten pedig ketten a piacozásban segítenek. Olykor év viszem fel kocsival a terméket, de van egy partnerünk is, aki a szállítást végzi. 

Krisztáéknak fantasztikusan jó a kapcsolatuk az önkormányzattal, Kobra Ottó polgármesterrel, aki lesi a banyaerdeiek minden kívánságát, nem lehet olyan kérés, ami ne teljesítene. Különben Kriszta nem ebből, nem a Banyaerdőből él, a Magyarországi Református Egyház zuglói irodájában dolgozik, pályázatíró és -megvalósító.

No de vissza az Ormánságba! A Banyaerdő termékei – hogy is fogalmazzunk – egzotikusak.

Megkóstoljátok a porcsint, ezt most visszük föl Pestre a MÁK Bistrónak, ma reggel szedték le a lányok, most tisztítják – magyarázza Kriszta, aki amúgy Pilisszántón lakik, heti egy-két napot tölt Dencsházán, ilyenkor a leszedett gombákat is ellenőrzi, mert például a lila pereszkét nagyon könnyű összetéveszteni a lila pókhálós gombával. Az egyik ehető, sőt, finom, a másik mérgező. 

Közben bejárjuk az üzemet, a tisztaság tényleg már-már kínos, szinte nem merünk belépni. Az iroda falán alig férnek el a kitüntetések, elismerések, az egyiket a Magyar Konyhától kapták, de vannak állami díjak is. Kriszta és az asszonyok rettenetesen büszkék ezekre. 

Kizárólag topminőséget gyártunk, nem olcsók a termékeink, ezért is viselte meg a vállalkozásunkat a járvány. De már stabilizálódtunk. Viszont még egy hullámot aligha élnénk túl. Most meghirdettek egy háromszázmillió forint keretösszegű pályázatot gombaház létrehozására, ennek a kiírását várjuk. Igazából egy mecénás rengeteget tudna segíteni rajtunk, 50-60 millióval bőven megelégednénk – kacag nagyot a főnöknő, miközben rámutat a terített asztalra, ahol ínycsiklandó látványt nyújtó miniszendvicsek, ha spanyolok lennénk, azt mondanánk, hogy „tapas”, várják azt, hogy megkóstoljuk őket. No meg háromféle szörp, fenyőrügy-, bokác- és citromfű-szörp. Hogy mi a bokác? Bodza és akác keveréke…

A kedvünkért megmossák a porcsint a hölgyek, ezt használják nyersen a MÁK Bistróban.

Semmihez sem hasonlítható élmény, hogy amikor fenn vagyok Pesten a MÁK-nál, egy csúcskategóriás étteremben, és látom ám, hogy a MÁK-lángoson ott van a mi medvehagyma termésünk, amit a saját kezünkkel szedtünk le – szinte szikrázik Kriszta tekintete, amikor kulináris élményeiről beszél. – Meg a porcsin, azt is felhasználják MÁK-ék, képzeljétek, a porcsin tulajdonképpen gaz, amit mindenhol kigyomlálnak és kidobnak, mi viszont összegyűjtjük, és jó pénzért értékesítjük. Még csak vetni sem kell a porcsint, az árokparton, a kertben magától megterem. 

De bodzavirágot is szednek, itt szörpöt készítenek belőle, meg a fenyőrügyből is. Kriszta körbemutat a raktárban:

Itt hárommillió forintnyi értéket tárolunk, a vargányakrém üvegje például ezerkétszázkilencven forint. Ez meg medvehagymakapri, a medvehagyma bimbójából készül, ezt is szívesen vásárolják. Szendvicsre tehető, én a pizzára szórom rá. 

Ezen a ponton Pappné Borbély Mária, azaz Marika veszi át a szót. A középkorú roma asszony pillanatok alatt elvarázsolja a hallgatóságát, vagyis engem.

Komoly válogatás volt, a filmesek úgy mondják, hogy casting, engem azért választott ki Kriszta, mert kézzel írott önéletrajzot adtam be, meg, ahogy mondja, szimpatikus is voltam neki – mondja Marika, aki hat gyermek világra hozatala után fogott neki a tanulásnak, és le is érettségizett annak rendje s módja szerint. Választékosan, hibátlan nyelvhelyességgel formázza a mondatokat, intellektuális élmény beszélgetni vele. – Szeretem az erdőt, a gombákat, azt hiszem, ez volt a döntő a felvételnél. Előzőleg alkalmi munkákból éltünk, még korábban tizenkét óráztam a szigetvári konzervgyárban, meg Kaposváron, ezekhez képest a Banyaerdő maga a csoda. Hiszen itt van helyben, és azt csinálhatom, amit szeretek. Hat fiam van, a legidősebb harmincegy éves, a legfiatalabb tizenhárom. Hogy miért született ilyen sok gyerekem? Mert nagyon szerettem volna már egy lányt is, próbálkoztunk, próbálkoztunk, de most már nem bánom, hogy mind a hat fiú lett…

Aztán amikor tizenhárom éve megszületett az utolsó srác, Marika elhatározta, hogy leérettségizik. És ha már elhatározta, le is érettségizett!

Itt, az Ormánságban korábban nem laktak romák, az egykézés dívott, nem akarták a gazdák, hogy szétaprózódjon a birtok. Rettenetes történeteket is hallottam, sokszor az anya és a magzat is belehalt, a Mecsekben, ha elmegy a sváb falvak temetőibe, nagyok sok olyan sírt talál, amelyen húsz év körüli fiatal nők és újszülöttek neve – tár elénk egy röpke szóbeli  szociográfiai tanulmányt Marika, tátva marad a szám az információ hallatán. 

No de ha már lejöttünk Dencsházára, feltétlenül ki kell mennünk az erdőbe, hátha találunk gombát.

Nem valószínű – töri le az optimizmusomat Kriszta. – Hetek óta nem esett az eső, a sellyei vihar is elkerült bennünket. 

És sajnos igaza is lesz, mindössze két nyamvadt, elszáradt gombát találunk a csontszáraz avarban.

Pedig megvan az engedélyünk is a tulajdonostól, a Mecsekerdő Zrt.-től – világosít fel Kriszta. – Amúgy állami tulajdonú erdőben napi maximum két kilót bárki gyűjthet, engedély nélkül, de kereskedelmi mennyiséget csak a tulajdonos engedélyével szedhetünk. Nekünk megvan a papírunk. 

Még bóklászunk egy darabig, eredmény nélkül. De nem gond, odabent, Dencsházán tele van a raktár, és előbb-utóbb úgyis elered az eső. Akkor pedig meglesz az utánpótlás. 

Amely – nem véletlenül tartja a mondás – nő, akár eső után a gomba.

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)

Forrás: https://index.hu/belfold/2021/07/18/banyaerdo-a-feny-a-kilatastalan-ormansagi-ejszakaban/