Anyám libái

Reggel óta hallom a libákat. Gágognak vagy sírnak? Hangjuk megtölti a létezést, beköltözik a koponyámba. A ludak, sóhajtom, és lehunyom a szemem. A lányom hangja dereng, egyre távolodik, míg teljesen el nem nyomja a gágogás.

Az ember egyszer csak elfárad, s olyankor inkább imádkozik, hogy minél előbb legyen vége. Nyolcvan évet taposok, volt benne jó és rossz egyaránt, nem panaszkodom. Az orvos szerint száz évig is élhetek, olyan az egészségi állapotom. Téved, már nincs sok hátra. Úgy döntöttem, befejezem, de nem erőszakos módon, inkább csak hagyom, hogy kiszálljon belőlem az erő. Senkinek nem tűnik majd fel, hogy mire készülök. A lányom hónapok óta rám sem nyitja az ajtót, jó, ha hetente egyszer felhív, akkor is csak kényszerből. Nincs erőm, úgy döntöttem, befejezem földi működésemet. Egy hete semmit nem ettem, inni is csak cseppeket. Úgy látszik, az orvosnak mégiscsak igaza van abban, hogy erős a szervezetem, a testem nem adja könnyen magát, még mindig működik, reggel is felébredtem, pedig feszt azért imádkozom, hogy a Jóisten hagyjon távozni, láthassam újra édesanyámat, aki hetven éve halott.

Csak a libák ne gágognának olyan hangosan. Egyre többen lesznek, tegnap este néhány már a szobába is bemerészkedett. El akartam őket zavarni, de ahhoz már nem volt elég erőm. A párnán félrefordítva a fejem láttam, ahogy a gúnár mérgesen sziszegett. Kitárta a szárnyait, beterítette a szobát. Csapkodott, felemelkedett. Rettegtem, hogy agyonver hatalmas csőrével. Felém szállt, hűvös fuvallat simogatta az arcom, anyámat idézte, puha tenyerét lázas homlokomon.

Hetven éve tán, hogy apámmal cseresznyét szedtünk a szomszédok udvarán. Két óriás fájuk volt, engedték, hogy annyi gyümölcsöt szedjünk, amennyit csak szeretnénk. Apám és én felmásztunk a fára, tömtem magamba a fekete ropogós cseresznyét. Egyszer csak a testvérem ordítására lettem figyelmes és arra, hogy apám leugrik a fáról. Láttam, hogy egy hatalmas liba megtámadta az ötéves húgomat, leteperte a földre és a fejét csapkodta a csőrével. Abban a pillanatban biztos voltam, hogy agyoncsipkedi. Még egy óra múlva, a kórház folyosóján sem bírtam abbahagyni a sírást. Apám magához vont, és azt mondta, nyugodjak meg, a testvérem rendbejön. Biztosan nem halt meg?, kérdeztem, és a szemem előtt még mindig a véres koponyáját láttam. Anyám csak évekkel később árulta el, hogy a libát a gazda megölte, pedig kicsinyei voltak, őket védte, ezért támadta meg a húgomat, aki játszani szeretett volna a pelyhes kis szárnyasokkal. A szomszéd félt, hogy az állat, amelyik emberre támadt, másokra is veszélyt jelenthet, ezért végzett vele. Megsirattam a libát, annak ellenére is, hogy bántotta a húgomat, akit a világon mindenkinél jobban szerettem. Anyám este ágyba fektetett, mellém ült és mesélt egy fiúról, aki egy liba hátán beutazta a világot. Néztem, ahogy szavakat formál rózsaszín ajka, és biztos voltam benne, hogy az én anyámnál nincs szebb asszony a világon. Éreztem bőre vaníliaillatát, selyemszoknyájának árnyéka távozóban angyalt formázott a falon. Egy héttel később bevásárolni indult a piacra. A főutcán gázolta halálra egy autó. Amikor lehunyom a szemem, anyám véres arcát látom, épp olyan, mint a húgomé volt, amikor megtámadta a liba. Anyámat sosem láttam holtában. A temetésére mindenki eljött a faluból. A tiszteletes nagyon szépen beszélt. Mielőtt a koporsót a sírba eresztették, vadludak húztak el a temető felett, olyan hangjuk volt, mint a világvégének. Legalábbis gyerekként így képzeltem el azt, amikor eljön a végítélet.

Nagyanyám utálta a libákat, azt mondta, ők a rossz hír hozói. Sokáig nem értettem, miről beszél, aztán amikor nagyobbacska lettem, elmesélte, miért haragszik annyira a ludakra.

„Tudhattam volna, hogy baj lesz. Annyira acsarkodtak azok a jószágok, hogy nem lehetett véletlen. A világháború derekán jártunk, sok libánk volt, abból tartottuk el magunkat. Egyik este a libák éktelen gágogásba kezdtek, ami sötétben nagyon furcsa volt. Nagyapád azt mondta, hogy a jószágok érezhetnek valamit. Kiment az udvarra, ahol meglátta, hogy két katona settenkedik a csűr mellett. Azonnal a pincébe terelt engem meg a hat gyereket. Vagyis csak ötöt, mert a legkisebbet, anyádat a bölcsőben felejtettük a nagy rohanásban. Amikor észrevettem, fel akartam menni a házba, de nagyapád nem engedett, mert épp eldördült egy lövés. Biztos voltam benne, hogy anyádat lelőtték. Nagyapád felrohant a pincéből, s csak egy órával később tért vissza, azt mondta, elmentek a katonák, anyád pedig él. Sírtam örömömben. Az uram sosem beszélt arról, mi történt abban az egy órában, pedig faggattam eleget. Évtizedekkel később, amikor lebontottuk a libapajtát, előkerült két puska. Mindkettőt rongyba csavarták és elrejtették az itatók alá a földbe. Nagyapád akkor már nem élt. A munkásokat elküldtem, nehogy tovább ássanak az a libaól helyén.”

A telefonom kijelzőjét bámulom, azt remélem, ha szuggerálom, megszólal, felhív a lányom és megment magamtól. De semmi. Lehunyom a szemem, próbálok erőt meríteni egy sóhajtáshoz. Újra megszólalnak a libák, kinyitom a szemem. Anyám jön felém sárga ruhában. Mellém ül, megsimogatja a homlokom, aztán ráültet könnyű selyemszoknyájára, és együtt lebegünk, amíg végleg elhallgatnak a libák.

1972. november 7. Pásztorfiú libáival egy kiskunsági tanyán.

Szurdokpüspöki, 1958. május 10. Nógrád megyében a Mátra nyugati lábánál fekszik Szurdokpüspöki. A község lakói zömmel mezőgazdasággal foglalkoznak, ma már a településen alig akad földnélküli. A fiatalok egy része a közeli állami gazdaságba jár dolgozni és az ott szerzett jövedelmük is hozzájárul a falu fejlődéséhez. A község gazdái még ma is egyénileg gazdálkodnak, de a közös gazdaság is szépen fejlődik. A képen: a községben sok libát nevelnek.

Szurdokpüspöki, 1958. május 10. Nógrád megyében a Mátra nyugati lábánál fekszik Szurdokpüspöki. A község lakói zömmel mezőgazdasággal foglalkoznak, ma már a településen alig akad földnélküli. A fiatalok egy része a közeli állami gazdaságba jár dolgozni és az ott szerzett jövedelmük is hozzájárul a falu fejlődéséhez. A község gazdái még ma is egyénileg gazdálkodnak, de a közös gazdaság is szépen fejlődik. A képen: a községben sok libát nevelnek.

Fotó: Lajos György / MTI Nemzeti Fotótár

Jászalsószentgyörgy, 1965. június 8. Serfőző Ferike őrzi a libákat a libalegelőn az iskolai nyári szünetben.

Bajót, 1960. augusztus 28. Két parasztasszony beszélget libalegeltetés közben a bajóti úton.

Olaszliszka, 1959. április 25. Libákat terel a libapásztor az olaszliszkai víziszárnyas telep legelőjén.

Olaszliszka, 1959. április 25. Libákat terel a libapásztor az olaszliszkai víziszárnyas telep legelőjén.

Fotó: Bereth Ferenc / MTI Nemzeti Fotótár

Zsámbék, 1948. szeptember 13. Mintagazdák látogatása Zsámbékon. A mezőgazdaság háború utáni átszervezése során sok ismeretanyag megszerezése vált lehetővé a termelési eljárásokról, a világ mezőgazdaságáról a szomszédos országokból és Nyugatról is. Falunként változott a helyzet. Fontossá vált az ismeretek terjesztése egy-egy felvilágosult mintagazda révén.

Zsámbék, 1948. szeptember 13. Mintagazdák látogatása Zsámbékon. A mezőgazdaság háború utáni átszervezése során sok ismeretanyag megszerezése vált lehetővé a termelési eljárásokról, a világ mezőgazdaságáról a szomszédos országokból és Nyugatról is. Falunként változott a helyzet. Fontossá vált az ismeretek terjesztése egy-egy felvilágosult mintagazda révén.

Fotó: Szécsényi József / MTI Nemzeti Fotótár

Dömsöd, 1957. június 24. Egy férfi merítőhálóval horgászik a vízben a dömsödi Duna-parton. A falut a Duna egyik holtága szeli át, kedvelt kirándulóhely.

Túrkeve, 1954. május 31. Libák legelnek Túrkeve egyik utcájában.

Békásmegyer, 1951. január Veres Péter Kossuth-díjas író, politikus a baromfik etetését figyeli békásmegyeri házának udvarán. A felvétel készítésének pontos napja ismeretlen.

Gyöngyössolymos, 1951. augusztus Úttörőlányok a gyöngyössolymosi Nagy-patakban fürdő libákat figyelik. A felvétel készítésének pontos napja ismeretlen.

Hódmezővásárhely, 1955. október 7. Egy parasztgazda talicskán tolja be a földművesszövetkezet felvásárló telepére a beadásra szánt libákat.

Kaba, 1961. április 13. Libapásztorlány tereli a libákat a kabai termelőszövetkezeti község (tsz) legelőjén.

Kiskunfélegyháza, 1959. július 30. Hazaterelik a libákat a lányok a Körös partjáról.

Kiskunfélegyháza, 1959. július 30. Hazaterelik a libákat a lányok a Körös partjáról.

Fotó: Lajos György / MTI Nemzeti Fotótár

Szentes, 1955. október 7. Mácsai Imréné libát töm.

Magyarország, 1963. július 9. Libákat terelő lány, háttérben egy templom.

Magyarország, 1963. július 9. Libákat terelő lány, háttérben egy templom.

Fotó: Kácsor László / MTI Nemzeti Fotótár

Zabar, 1981. július 14. Parasztasszony hajtja egy fiúval a libákat a Nógrád megyei Zabar utcáján. A település hagyományos háztáji baromfija a liba, mely iránt a kereslet az 1980-as évek elején erősen megnőtt.

Forrás: http://index.hu/kultur/multkep/2022/04/06/nemzeti-fototar-libapasztor-liba-baromfi-veres-peter/