Akik itt a kultúrát csinálták, azok mind belehaltak

Iskolás koromban sok délutánt töltöttem a Szabó Ervin könyvtárban bóklászva, mígnem egy délután rábukkantam Nyáry Krisztián Így szerettek ők című kötetére. Izgalmas és újszerű olvasmány volt ez akkoriban számomra, üdítő volt azoknak az íróknak, költőknek az emberi mivoltáról, szerelmeikről és hibáikról olvasni, akikről a magyarórán már sokszor hallottam. Az ebben a kötetben (illetve az Így szerettek ők 2.-ben) megírt történetek nem feltétlenül hangzottak el a gimnáziumi irodalomórákon, így viszont hosszú délutánokra lekötöttek.

Így voltam ezzel azon a fülledt péntek estén is, amikor Nyáry Krisztián Száz év Major, avagy az eszméimet nem cserélem (titkos irodalmi mulatság és kesergés) című előadásának bemutatóját néztem – nem meglepő módon – a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Gyorsan bevont és sokszor szórakoztatott az előadás, amely egy fiktív sajtótájékoztatóval kezdődött. Pár pillanatig zavarban is voltam, hogy talán nem jó helyen járok, eltévesztettem a házszámot. Ám ha figyelmesen követtük a Major körülötti történéseket, akkor  világossá válik, mire is volt jó ez az egész.

Ahogyan azt megírtuk, a korábbi tervek szerint a Városmajor felújításával a szabadtéri színpad helyére a jövőben mesterséges tó került volna. Valahonnan innen, a sajtótájékoztatótól és Majoros néni, a történet fő elbeszélője (Peremartoni Krisztina) bekiabálásaitól kezdődik a történet.

A Városmajor történelme adja az előadás fő szálát, de mi, a közönség is aktív szereplői vagyunk a történetnek. Nekünk mesél Majoros néni, aki nem szépít meg semmit, mindent úgy mesél el, ahogy az valójában történt. Vagy nem. De a lényeg, hogy mesél. Ahogyan a Városmajor és Budapest sokszor tragikus történelme összeolvadt, úgy vált a közönség is eggyé a darabbal. Tehát Majoros néni mesélt, mi pedig figyelmesen hallgattuk.

Túlélési stratégiák

Ahogy Nyáry Krisztián korábban említett műveiben, ebben a darabban is híres íróink, költőink élettörténetein keresztül tapasztaljuk meg a történelem borzalmait, illetve eszmék és izmusok folyamatos változásait. Szóba kerül sok minden Ady Endre szanatóriumban töltött éveitől kezdve Kosztolányi és Karinthy sírig tartó barátságának történetén át egészen Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs kapcsolatáig.

Láthatjuk továbbá, ahogy Molnár Ferenc önbizalomtól túltengve dicsekedik barátainak sikereiről (mind karrierjében, mind pedig a magánéletében), de a darab hangsúlyozza a nehézségek nyomasztó súlyát is, amit a hatalom befolyása jelentett a művészek életére és munkájára ezekben a folyamatosan változó történelmi korokban.

Ki a hatalomhoz simult, és úgy próbált meg túlélni, ki pedig a maga útját járta, remélve a jobb jövőt.

A darabban elhangzottak alapján Lengyel Balázs író szerint nekünk, magyaroknak nem sorsunk van, hanem végzetünk. És szinte mindegy, ki hogyan próbált meg túlélni, hiszen irodalmi nagyjaink túlnyomó többségét valamilyen makacs betegség, többnyire a rák vitte el. Többek között ezért is hat erősen Majoros néni egyik nyitó mondata: „Akik itt a kultúrát csinálták, azok mind belehaltak.”

A cselekményben fontos szerep jut a „kisemberek” is, például Zolikának, aki mindig azzá és olyanná vált, amilyen szerepet a hatalom szánt neki. Az irodalom és a történelem mellett nagy hangsúlyt kap az előadásban a zene és a tánc is. A zene folyamatosan követi a történet ívét, gyakorta maguk a szereplők szabályozzák, hogy mikor jobb a csend vagy mikor térhet vissza a muzsika. A zenekar tagjai Farkas Virág Zazie (harmonika), Nedeczky Júlia (klarinét) és Misik Zoltán (bőgő).

A rendező Horváth János Antal, aki számos színházi rendezése mellett forgatókönyvíróként és dramaturgként is tevékenykedik, ő írta például a Szép csendben című film forgatókönyvét. A főbb szerepekben többek között Radnay Csillát, Ladányi Júliát, Pál Andrást, Mohai Tamást és Vizi Dávidot láthatjuk. A darabban közreműködnek a Pesti Magyar Akadémia tanítványai is.

Aki okoskodik, pórul járhat

Az előadás a Nyáry Krisztiántól már megszokott minőségű íráson alapszik, kellemes humorral operál, és olykor igen meghökkentő kiszólásokkal teszi aktuálissá a múlt problémáit.

Az egyik főszereplő például a cselekmény egy pontján egy termék árának a növekedését a növekvő háborús inflációval indokolta.

A színészi játék kiemelkedő volt, Radnay Csilla és Mohai Tamás is nagyot alakított az este folyamán. A Radnay Csilla által alakított egyik karakternek például kétségkívül elhittem, hogy bármelyik pillanatban pórul járhatok, ha látványosan okoskodni mernék vagy éppen keresztbe akarnék tenni a hatalomnak.  És bár a már korábban említett kellemes humor gyakran váltott ki a közönségből nevetést, a szomorú történelmet ismerjük, az sok meglepetést nem tud okozni számunkra. A szabadtéri színház száz évének eseményeit pedig a darab által ismertük meg.

A cselekmény vége felé mégis azon morfondírozhatunk, mi jöhet még, vajon mi lesz a sztori – na meg a színház sorsának – végkifejlete. Az előadás elejéhez hasonlóan szinte fájóan visszatér a valósághoz a cselekményszál, és ismét értelmet nyer a „sírva vigad” a magyar tételmondat.

(Borítókép:  Jekken Péter)

Forrás: https://index.hu/kultur/2022/08/03/varosmajori-szabadteri-szinpad-100-eves-a-major-eloadas-nyary-krisztian/