A szegedi boszorkányper: akik eladták az esőt

„De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” – áll Könyves Kálmán dekrétumainak első könyvében, amelyet az utókor alaposan félremagyarázott. A törvénykönyv 57. fejezetébe foglalt, a felvilágosultság látszatát keltő kinyilatkoztatás, miszerint „boszorkányok pedig nincsenek”, valójában csak a strigák, azaz a pogány hitvilág szerinti csodatévőnők létezését tagadta.

Erről árulkodik a 60. fejezet, amelyben Kálmán rendelkezett a maleficák (bűbájosok, boszorkányok) megbüntetéséről: „A bűbájosokat a főesperes meg az ispán emberei keressék fel és vigyék törvény eleibe.” Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, mit is jelentett a 12. század elején a „vigyék a törvény eleibe” fordulat…

Jogi köntösbe bújtatva

Eckhart Ferenc (1885–1957) jogtörténész a Magyar alkotmány- és jogtörténet című jegyzetében (1946) elképzelhetőnek nevezte, hogy a korabeli magyar latin szóhasználat a striga kifejezést a korai Árpád-korban talán még létező pogány jósnőkre alkalmazta. Ez legalábbis magyarázatot adna szerinte arra, hogy Szent István második törvényének 31. fejezete miért böjtölteti a striga hírébe keveredett személyeket.

Az egykorú magyar jogérzéktől az a kíméletlen és módszeres, jogi köntösbe bújtatott boszorkányüldözés, ami Európa nyugati felében tombolt, idegen volt

– állítja Balogh Elemér jogtörténész. Miközben a 17. század egyik neves német jogtudósa, egyben bírája, Benedikt Carpzov (1595–1666) személyéhez a kortársak mintegy húszezer halálos ítéletet kapcsoltak, amelyeket zömében boszorkányok ellen hirdettek ki, addig a magyarországi boszorkányperek száma jóval kevesebb volt, ráadásul a perek többsége felmentéssel vagy enyhe büntetéssel zárult. Arra a kérdésre, miért nem terjedtek el a boszorkányperek Kelet-Európában, a szegedi jogászprofesszor ezt válaszolta:

Ahol a jogi kultúra nem ágyazódott be mélyen a társadalom értékrendjébe, ott nem voltak boszorkányperek. Európa keleti részén, az ortodox egyház által lefedett területeken, így például Romániában és Oroszországban nem voltak boszorkányperek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem voltak boszorkányok, csak éppen perek nem voltak.

Az inkvizíció valóságos boszorkányvadászatot rendezett. A boszorkányőrület a 16. századtól a 18. század derekáig tombolt. Gyakorlatilag akárkit megvádolhatott a rosszakarója, hogy az ördög felbujtására szemmel verte, megrontotta őt. Balogh Elemér szerint a boszorkányság elválaszthatatlan kapcsolatban állt azzal a vallásos világképpel, amelyben az immanencia és a transzcendencia virtuális egységet alkotott. Úgy képzelték, hogy ha a gondviselő Istennel és szentjeivel valóságos kapcsolat létesíthető, akkor ugyanez a helyzet a Gonosszal is.

„Aki az ördöggel szerződést köt”

Az első magyarországi boszorkányper, amelynek iratai is fennmaradtak, 1529-ben, Sopronban zajlott. A leghíresebb pedig az 1728. évi a szegedi boszorkányper volt. A nagy visszhangot kiváltott per után az uralkodóház is fellépett: előbb III. Károly követelt alapos vizsgálatot, majd 1756-tól Mária Terézia a boszorkányítéletek felterjesztését írta elő. Ez az intézkedés azonban csak a halálos ítéletek végrehajtását tudta megakadályozni.

A Balogh Béla nyugalmazott főlevéltáros által szerkesztett Nagybányai boszorkányperek című kötet 

az 1636 és 1762 közötti időszakból 55 peres iratot és ezzel összefüggő ítéletet közölt, amelyekben 73 személyt varázslásért vagy boszorkányságért fogtak perbe. Közülük tizenhatot halálra ítéltek, és az elrettentést szolgáló büntetések szinte mindegyike máglyahalál volt.

A szegedi boszorkánypert megelőzően, 1712-ben Bencsik Mihály nagyszombati szenátor, egyetemi tanár készített egy büntetőtörvény-javaslatot, amelyet megtárgyalt az országgyűlés, de végül nem cikkelyezett be. Balogh Elemér szerint valószínűleg Szegeden is ismerhették ezt a megfeneklett törvényjavaslatot, amely így határozta meg a boszorkányság tényállását:

Aki az ördöggel szerződést köt, tükör vagy más eszköz útján beszélget, nevét annak könyvébe beíratja, vagy a szent ostyát babonás célra használja, tűzhalállal lakoljon, ha nem is ártott senkinek. Ha az ördöggel csak hallgatólagosan szerződött, de embernek vagy állatnak megrontás, ráolvasás stb. útján ártott, vagy főbenjáró bűncselekmény végrehajtására ilyen ördöggel cimborálót használt fel, kard által haljon meg, Ha pedig az illető nem érintkezett, nem szerződött az ördöggel, se nem ártott senkinek, csak babonás beszédek, és tárgyak révén gyógyít, talál meg tolvajt stb., szabadságvesztéssel sújtsák, de visszaesés esetén a körülményekhez képest esetleg fejvesztéssel is. A tűzhalál előzetes lefejezéssel enyhíthető.

Mi árulta el a boszorkányokat?

Korabeli forrásokból tudjuk, hogy a néphit szerint a boszorkányok nagyon könnyűek voltak, a vádlók pedig igyekeztek jogilag is alátámasztani az ítéletet. Ezért próbáknak vetették alá a megvádolt személyeket. Ilyen elterjedt módszer volt a hidegvíz próba. A boszorkánynak vélt személyt mélyen vízbe lógatták. Ha a víz „befogadta” (azaz megfulladt), akkor felmentették, mert a víz amúgy kiveti a bűnös (túl könnyű) személyt. Ha életben maradt a próba után, akkor jött az úgynevezett mérlegelés: hogy éppen merre billent a mérleg serpenyője, az persze a smasszerektől is függött, milyen súlyt helyeztek az egyik serpenyőbe.

Máglyák a Boszorkányszigeten

Reizner János (1847–1904) szegedi helytörténész leírásából tudjuk, hogy a korábbi aszályos évek után 1728 még sivárabb esztendő volt. Éhínség fenyegetett. Az istencsapásnak tekintett nélkülözéseket sokan az emberek vallástól való elfordulásával magyarázták, és híre ment, hogy a csapás nem Istentől, hanem az ördögtől ered. A „befogások” és kínvallatások pedig akkor indultak, amikor Podhradszky György főbíró az országgyűlésen, Pozsonyban tartózkodott, és Müller János bíró helyettesítette.

Balogh Elemér kutatásai szerint az 1728-as szegedi per az osztrák–német jogi mintára folyt, ami elsősorban inkvizíciós-, nyomozópert jelentett. Ennek lényege, hogy 

a vádlott személytől megpróbálták kicsikarni a valódi tényállást. Az igazság kiderítése érdekében a korabeli jogrendszer kényszereszközök használatát is megengedte.

Német mintára alkalmazták az egykori istenítéletet, a vízpróbát az Alsó-Tisza partján. – Három öregasszony nyomban vízbe fulladt, akiket ily módon ártatlannak tekintettek, ám ez rájuk nézve kevés vigaszt jelenthetett – jegyezte meg a jogtudós. Egy másik koraközépkori eredetű istenítéletet (ordáliát) is elővettek a bírák: a „mérlegelést.” A mérlegen a könnyű testsúly is a boszorkányságot bizonyította.

A bírák abból indultak ki, hogy az ördög szabályos hadrendbe szervezte a vele szövetkezőket. A per során megtalálták a társaság főnökét és a boszorkányhad tisztségviselőit is. A szegedi perek bábái, javasasszonyai növényi eredetű gyógyszerekkel orvosoltak vagy éppen rontottak. A vallomásokban sűrűn előforduló fürdők és kenőcsök állandó komponensei is ilyen anyagok voltak. Az egyik vádlott, Nagy Anna esetében például a vád az volt, hogy az esőt, a harmatot, a halakat és a föld zsírját eladta a törököknek. A perből az is kiderült, hogy Rózsa Dániel, a város hajdani főbírója volt a titkos kenőcsök fő forgalmazója.

A felkorbácsolt népindulatnak olyan fejeket vetettek oda, akik két kivétellel idősek, és egy kivétellel mindannyian a társadalom lumpenrétegéhez tartoztak. Az aggkorú Rózsa Dániel elítélésében szerepet játszhatott a társadalmi irigység is. Rózsa Szeged egyik legvagyonosabb polgára volt. Képviselte a várost a pozsonyi országgyűlésen, volt városi tanácsnok, majd főbíró. Tóth G. Péter történész szerint

a gyors vagyoni és politikai karriert befutó, szorgalmával juhászbojtárból fölvergődött birtokos gazdának számos irigye akadt a perek tanúsága szerint. Az idős Rózsa a kínzókamrába kerülve megtört, és a jegyzőkönyvbe már azt mondta, amit hallani akartak tőle. Társaival együtt egy akó pénzért hét esztendőre adták el a csapadékot a töröknek. A vád szerint az esőt egy zacskóba kötötte el, amit hordói alá rejtett.

A végítélet tizennyolc személyt érintett, akik közül hárman már a börtönben meghaltak. Az 1728. június 26-án meghozott ítélet nyomán négy héttel később, július 23-án, valószínűleg az áldozatokról elnevezett Boszorkányszigeten lobbant fel az a három máglya, amelyen a hat férfit és hat nőt elégették. Légrádiné Malmos Katalinnak előbb fejét vették, és csak teste került a máglyára. Végné Koncz Sára megégetését elhalasztották, mivel gyermeket várt. Őt és Bogadussánét 1729. március 7-én égették el, de nekik is előbb fejüket vették. 

A leghíresebb magyarországi boszorkánypernek bizonyíthatóan legalább huszonegy áldozata volt.

Epilógus

Noha a boszorkányüldözéseknek Mária Terézia királynő igyekezett elejét venni az 1756 után kiadott rendeleteivel, Sz. Kristóf Ildikó történész szerint 1770 és 1790 között is indítottak boszorkánypereket Magyarország és Erdély több vidékén. Sőt, egyes városokban még a 19. század első felében is, ezek azonban általában alacsonyabb helyi bíróságok voltak.

Ami a szegedi per aktáit illeti, a bécsi udvar az ügy iratait száz évre titkosította. A város olyannyira szégyellte tettét, hogy még egy évszázad múltán, 1830-ban is megtagadta az akták kiadását arra való hivatkozással, hogy ezzel Szeged hírnevét ne rontsák.

Forrás: https://index.hu/belfold/leporolt_aktak/2021/05/21/a-szegedi-boszorkanyper-akik-eladtak-az-esot/