A reálpolitikának kell diadalmaskodnia az uniós eszmék felett

Néha egészen úgy tűnik, hogy az Európai Unió ma már nem ugyanaz a gazdasági alapokra felépített érdekszövetség, mint ami korábban volt. Ez már nem ugyanaz az együttműködés, amely békében, háborúktól távol szeretne nagyon sok pénzt és fejlesztéseket leginkább a saját maga számára megmozgatni, hanem valami teljesen más dolog. Néhány évtizede még önálló államok sikeres szövetségének tűnt, amelyben pénzek és fejlesztések segítik az áruk és a munkaerő szabad áramlását, miközben sem belső, sem külső fegyveres konfliktus nem fenyegeti az itt élőket. Ehhez a konkrét és egyértelmű képződményhez örömmel csatlakozott szinte a teljes korábbi KGST-tömb és teljesítette az elvárt csatlakozási feltételeket, kínálta fel piacait és kérte el a fejlesztési forrásokat. Erre vágytak, ennek akartak a részei lenni az új csatlakozók. Viszont az azóta eltelt másfél évtized második fele már egyáltalán nem ugyanaz a közeg, mint ahova annak idején mindannyian meg akartunk érkezni. Azóta elsősorban eszmék jelentek meg, nehezen megfogható elvárások, folyamatos és élesedő kettős mérce, a kétsebességes Európa egyre természetesebbé válása, benyomások, érzések, illendőségek, jogállamisági jelentések, valamint a részvételi demokráciának csúfolt teljes káosz, amelyben mindenkinek a véleménye érhet annyit, mint valaki másé, függetlenül attól, hogy az egyikük ösztönös performansz művész Párizsban, a másik pedig egyetemi professzor Leuvenben. Be kell látni és ki kell mondani, hogy

az elmúlt évek nem arról szóltak, hogy mit kellene tenni az Unión belül (értsd: mit követel meg a való világ). Helyette azt keresi az Unió vezetése, hogy mi lenne üdvös, Hogy mi lenne européer.

A korábban a saját polgárainak márkát, frankot, lírát, majd később eurót és nagyívű fejlesztéseket kínáló, a mindezekre megalapozott jólétet egyértelműen biztosító nemzetközösség átváltozott egy péntek esti eszmei szalonná. Egy olyan hellyé, ahol egy idő után már nem a polgárok jóléte lett a fontos, hanem az eszmék, az elvek, a legmodernebb, legprogresszívebb (értsd: legőrültebb) ideológiák kiszolgálásában való lelkes versengés az egyes pártok, kormányok és általában az Unió vezetői között. Gyakorlatilag egy nyomorult Eurovíziós dalfesztivállá vált az egész. Sőt. Oda jutottunk, hogy volt, aki kimondta: nem illene ennyire jól élnie Európának. 

Ebben a helyzetben érte Európát elsőként a migránsválság, amelyhez azóta gyakorlatilag hozzászoktatta önmagát. Azt mondta Európa, hogy nem gond a gond, majd valahogyan megoldja. És közben kétségbe vonta a tagállamok önrendelkezését, bírálta azok saját véleményét, megkérdőjelezte, hogy maguk helyesen ítélik-e meg, hogy éppen mit szeretnének ők és a választóik, és felemelte az egész témakört oda, hogy finoman meghatározta, előírta, majd pedig az általános közbeszéd részéve tette, hogy nekünk mindannyiunknak, az Európai Unió polgárainak és az általunk választott kormányoknak hogyan illene viszonyulnunk ehhez az egészhez. Ha nem tesszük, akkor azért összevont szemöldök jár. 

És igen, sajnos most adja magát a dolog, hogy rá kell ébrednünk arra is, hogy a még inkább a saját maga előtt tolt eszmékbe, fantazmagóriákba belebonyolódó, azokat egyre görcsösebben megtartani kívánó Európai Unió nem tud mit kezdeni azzal, hogy egy háborús helyzet megroppantja a korábban fél évszázadig fennállt jólétet. Azt a jólétet, amelyben ott láttuk évtizedekig az Audikat, a német sebességkorlátozás nélküli autópályákat, a Thalis és TGV vonatokat, a Miele mosogatógépeket, az Ibizán hétvégenként eltapsolt euró-ezreket, az Airbus-gyárat Toulouse-ban, a Malmő és Koppenhága közé felhúzott, varázslatos Öresundbront. Ezek most mind veszélyben vannak azért, mert az elmúlt egy évtizedben az Európai Unió elvesztette azt a tartását, azt az egészséges szubjektivizmusát, amely ahhoz kellene, hogy most gátlások és szégyenérzet nélkül kimondhassa, számára az Európai Uniós állampolgár az első. Mindazok a százmilliók, akik azoknak a nemzeteknek a tagjai, amelyek nélkül nem létezne saját maga sem. Ezek a polgárok lehetnek akár melegek, akár arab felmenőkkel bírók is, mert Európa úgy is lehet sokszínű, hogy elbírja a modern idők eszméit, azaz nem a bigott vaskalaposságot hiányolom.

A valós gond abból ered, hogy sokszor tűnik úgy, az eszmék túlnőttek rajta, és maga az Európai Unió is azzá vált: saját maga lett saját maga eszmeisége. Egyértelműen kiszedték belőle a legfontosabb alapelveket (azaz azt a teljesen természetes elvárást, hogy éljenek itt nagyon jól az emberek, segítsék egymást és ne legyen háború), helyette 

a világ lelkiismerete lettünk, amelynek mindent és mindenkit illene befogadnia, mindent el kellene tűrnie, mindennel és mindenkivel szolidárisnak kell lennie,

gyakorlatilag egy világkommunizmushoz szeretne jó példával elől járni. Furcsa kép, de éveken át egy hatalmas nagy Béke Nobel-díj lebegett az Európai Unió vezetőinek a lelki szemei előtt.

Ha az oroszok holnap kivonulnának minden megszállt ukrán területről, az Európai Unió akkor is nagyon nagy bajban lenne. Úgy csinál az Unió vezetése, mintha az energiáról, és az abból eredő alapvető élelmiszerről és gazdasági termelőképességről csak most derülne ki, hogy mennyire fontosak. Hihetetlennek tűnik, de a világ legmagasabb életszínvonalán élő nemzetközössége nem képes a tengernyi saját forrást önmagára úgy elkölteni, hogy ne legyen teljes mértékig kiszolgáltatva a világ másik felének, ahonnan energiát és élelmiszert kell beszereznie – a munkaerőről nem is beszélve. Miközben több éves ciklusokban létező költségvetése van, amelyből továbbra is hihetetlen mennyiségű pénzt lehetne fejlesztésekre fordítani. De csak akkor, ha a józan ész, a racionalitás és a reálpolitika diadalmaskodna az eszmék felett. Pontosabban sok olyan eszme felett, amelyeknek nincs itt még az idejük, sőt lehet, hogy egy részük sosem szabadna, hogy megérkezzen.  

Az Unió költségvetése és fejlesztési ciklusai kimondottan bonyolult elvárások és mechanizmusok mentén alakulnak. De talán nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy ez az uniós költségvetés egy olyan megállapodás, amely a mostani helyzetben bármikor újratárgyalható kellene, hogy legyen, és az ehhez szükséges uniós jogszabályoknak is azonnal módosíthatóknak kellene lenniük. Valahol itt kezdődne az, hogy az Unió újra kiáll saját magáért. A nem nettó befizető tagállamok esetében több ezer milliárd forintról van szó (országonként!), miközben további források nyithatók gyakorlatilag bármilyen célra, a Covid-járvány pontosan ezt bizonyította be. Ki kell mondani: egy krízishelyzetben az Európai Uniónak magára (az állampolgáraira) kell költenie a saját pénzét. De ezt valakinek végre minden kétséget kizáróan kellene kimondania. Akár a magyar miniszterelnöknek is. 

Egy szinttel lejjebb lépve a tagállamoknak is ki kell állniuk saját magukért. Ha valamikor ideje van annak, hogy a társfinanszírozás mértékéről (25 százalék) egyeztetni lehessen, akkor az most van. Ha valamikor szóba kerülhet, hogy mi az, amire azonnal lehessen uniós pénzt fordítani, és mi az, amire majd később, vagy esetleg egyáltalán ne, akkor az is most van. Ha eddig voltak egyértelmű irányelvek, amelyek gátoltak bizonyos dolgokat (pl., hogy támogathatók-e magánemberek közvetlenül uniós forrásból, és ha igen, akkor hogyan), akkor azoknak a megvitatása szintén most kell, hogy megtörténjen. Ha a fejlesztési programokhoz szükséges százalékkorlátokon módosítani lehet (és bizony kell!), akkor azt is most, azonnal kell megtenni. Sőt.

Ha valamikor fel lehetne vetni a nemzeti konzultáció kérdését arra vonatkozóan, hogy az uniós fejlesztési pénzekből mire jusson egyértelműen és azonnal, illetve mire majd másodlagosan, akkor az szintén most van.

Jelen pillanatban úgy állunk, hogy semmi másra nincsen idő, mint csakis arra, hogy az Unió vezetői és a tagállamok azért felelős tisztségviselői azonnal újraszámolják a rendelkezésre álló forrásokat, és újratervezzék a 2021-2027 közötti időszak költségvetését. Ha mernek vállalni egy csöpp felelősséget is, akkor új fejlesztési prioritásokat határoznak meg, és ha kell, akkor átalakítják a jogszabályokat, rendelkezéseket, általános szabályozást. Akár olyan radikálisan is, ahogyan azt előtte soha nem gondolták volna.

Nem könnyű egyetlen tagállamnak sem megtalálnia azt, hogy mi az, amire igazán jól tudja felhasználni az uniós pénzt, mert a fejlesztéseknek igazodniuk kell egy adott ország társadalom- és gazdaságpolitikájához, és az is nagyon fontos, hogy 25%-ban neki kell társfinanszírozást biztosítania. Egy, a mostaninál erősebb Európai Unió biztos, hogy nagyobb biztonságot tudna kínálni a tagállamoknak, és több mozgástér, több önállóság jutna arra, hogy miként költsék el a 2027-ig érvényes időszakra meghatározott forrásokat. Jelen helyzetben viszont azt kell, hogy újra lehessen tárgyalni ezeket. És csakis úgy, csakis azt szem előtt tartva, hogy elsősorban az energiaválságból, valamint az annak eredményeként megjelenő és várhatóan nem elkerülhető gazdasági recesszióból eredő következmények valós megoldására, illetve a következmények hatásainak a csökkentésére lesz szükséges fordítani a meglévő pénzeket. Mind tagállami, mind uniós szinteken. Arra, amire kell, és annyit, amennyit csak lehetséges. Ez a legfontosabb gondolat most. Az elmúlt hónapok egyértelművé tették: az Európai Unió nem maradhat az a rózsaszín buborék, amivé felfújták az elmúlt évek szellemi vezérei. Ha mégis, akkor a következő 35-40 hónapon túl eljöhet az a korszak, amelyben már sem az eszméibe szerelmes, sem a korábbi jólét-érdekelt Európai Unió nem lesz értelmezhető. 

A jelenlegi helyzetben fel sem merülhet, hogy Magyarország kilépjen az Európai Unióból. Sőt. A fentiek alapján élharcosa kellene, hogy legyen annak a küzdelemnek, amelyben meggyőzhető a többi tagállam és minden fontos vezető arról, hogy egy önállóan cselekedni képes, végre a saját energetikai, biztonságpolitikai, környezetvédelmi és élelmiszerbiztonsági érdekeiért kiálló államszövetségre van szükség, amely újra tesz végre önmagáért. Ennek első lépéseként új uniós költségvetést készít, és minden pénzt biztosít ahhoz, hogy az energiaválság és annak a következményei kezelhetők és megoldhatók legyenek. Ezzel párhuzamosan lesz szükség arra, hogy Magyarország egyes kulcsfontosságú témakörökben konszenzusra jusson, és az elmúlt évek kínálta jóléti vívmányaiból úgy tudjon a lehető legtöbbet megőrizni, hogy közben biztosítja a remélhetőleg átmenetinek tekinthető előttünk álló időszak bizonyosságát és folytonosságát az alábbi területeken:

  • Kisvállalkozásfejlesztés, munkahely megőrzés, illetve az üres munkahelyek betöltése úgy, hogy a lehető legtöbb jelenleg nem dolgozó magyar munkavállaló elhelyezkedése lesz biztosított
  • Rezsicsökkentést segítő technológiák és innovációk támogatása és propagálása a lakosság és a versenyszektor számára
  • Lakhatás-fejlesztést segítő innovációk – kiemelt jelentőséggel a bérlakás-építésre
  • Szociális lakhatás-fejlesztés, amely egyértelműen a társadalom legalsóbb szegmensében élő 15 százaléknak a helyzetét kívánja javítani
  • Körforgásos (azaz, az energia- és nyersanyag visszapótlásra, újra felhasználásra épülő, erősen környezettudatosnak minősített) gazdaság már korábban megkezdett kialakításának felgyorsítása, egyértelműbbé tétele
  • Közfeladat-ellátás, közrendvédelem és haderő fejlesztése
  • Agrárium- és élelmiszeripar-fejlesztés, víz- és élelmiszerbiztonság biztosítása

Az elkövetkezendő 10-12 hónap legfontosabb miniszterei és államtitkárai azok lesznek majd, akik a fentiekért felelnek. Kétségtelen, hogy Navracsics, Lázár, Palkovics, Nagy István, vagy éppen Steiner Attila és Németh Szilárd kulcsfontosságú szerepet játszat abban, hogy az uniós források találkozhassanak a rezsiből eredő lakhatási nehézségekre megoldásokat kínálni képes hazai lakásfejlesztési és építési témakörökkel, valamint az energiaköltségek (és az aszály) miatt áremelkedésekkel összefüggésben veszélyeztetett élelmiszerbiztonság kérdésével. Mindezekhez csatlakoznia kell majd az energiabiztonság és az energiatudatosság kérdésének, amelyekről eddig azért nem beszéltünk, mert úgy véltük, hogy a rezsicsökkentést semmi sem veszélyezteti, így nem is kell vele foglalkozni. Most látjuk mindannyian, hogy de igen, veszélybe kerülhet az, hogy mindenkinek jusson belőle, ezért aztán mostantól beszélnünk is kell róla.

A cigányság túlélése

Alapjában véve cigány üggyel foglalkozom: a gazdasági alapú társadalmi felzárkózást próbálom előmozdítani. A következő időszakban ezt a munkámat biztosan ki fogja egészíteni számtalan olyan kihívás, amelyeket reméltem, hogy egy ideje már magunk mögött hagytunk. De sajnos 

félő, hogy a legalacsonyabb státuszúak körében lesznek a legelemibb erejű következményei a várható összeurópai gazdasági recessziónak és energiaválságnak.

Megnőhet a kilakoltatások, elárverezések száma, sokan veszíthetik el a munkájukat a legnehezebb sorsúak, illetve a legalacsonyabban képzettek körében. Ezekre a gondokra is megoldásokat kell találnunk. Ha nem sikerül, akkor az elkövetkezendő években soha nem látott egzisztenciális bezuhanás várható a hazai cigányság körében, még úgy is, hogy az elmúlt 12 év politikája egyértelműen segítette őket. Hogy értse valóban mindenki, miről beszélek: egy ötgyermekes borsodi család nem tud keveset mosni. Sem a cigány, sem a gázsó. De a cigánynak valószínű, hogy kevesebb jut arra, hogy megfizesse mindezért a villanyáramot, főleg, ha előre fizetős formában használhatja csak azt.

A következő hetekben, hónapokban három nagy lépésnek kell megtörténnie. Elsőként az Európai Uniónak kell újraterveznie a saját költségvetését, de a jelek szerint erre csak a tagállamok tudják rászorítani. Ezzel együtt kell átalakítani a nemzeti szintű fejlesztési elképzeléseket, és teret kell engedni bármilyen olyan felvetésnek, amelyek segíthetik túlélni a következő két esztendőt. Nagyon sok feladatot kell vállalni, és egészen újszerű javaslatok ugyanúgy kellenek, mint azok, amelyek ebben a pillanatban is evidensnek vehetők. A példa kedvéért: államilag támogatott könnyűszerkezetes (gyorsan megépíthető és alacsony energiaigényű) lakások tízezrei kellenek (egyfajta CSOK 2.0), államilag támogatott lakossági elektronikai eszközpark-csere szükséges az energiatakarékosabb gépek, eszközök használatáért, kiterjesztett és megújított országos nyílászáró-fejlesztési programra van szükség, mint ahogyan Paksot is bővíteni kell, és a megújuló energiaforrásokat is kiemelten kell támogatni stb. Mindezek után harmadik lépésben pedig fent kell tartani azt a kiemelt figyelmet, amit a kormányzat a legalacsonyabb státuszú társadalmi csoportokra fordít. Segíteni az egyedi intézkedésekkel, és alaposan felkészülni azokra a nehézségekre, amikre esetükben feltétlenül megoldásokat kell találni: a lakhatásukat, és létszükségletet jelentő energia igényük kielégítésére. Ezek nem fogyhatnak el az ő esetükben sem. 

Ha mindez sikerül, akkor Európának, Magyarországnak és a hazai cigányoknak lesz esélyük túlélni.

A szerző romaügyi szakértő, felzárkózás-politikai tanácsadó.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Josep Borrell, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője a Kijev melletti Bucsában 2022. április 8-án. Fotó:  Sergei SUPINSKY / AFP)

Forrás: https://index.hu/velemeny/2022/08/05/a-realpolitikanak-kell-diadalmaskodnia-az-eszmek-felett/