A pszichés stilmulálás volt a drogjuk

Az írófeleségek talán legkellemetlenebbike volt, Karinthy Frigyes második neje, Bőhm Aranka. Kegyetlen, gonosz, kacér, arrogáns. Ennek a nőideálnak mondjuk a kor is kedvezett. A végzet asszonya típusból a húszas-harmincas évekre felbukkant jó néhány démonikus nagyvad, akik a szipkaszíváson és a Marcell-hullám fodrászati beállításán túl a szabados életvitel tekintetében is utat mutattak az arra fogékonyaknak.

„A szerelem jó, a szerelem fáj”

Ilyen volt Bőhm Aranka is. Személyében egy hiú, önbizalomhiányos, nárcisztikus személyiségzavarral küzdő, örökké pozitív visszacsatolást igénylő, törtető, pénzéhes, csapodár nő nézett farkasszemet közel két évtizeden keresztül a máshogy önbizalomhiányos és nem is mindig hűséges írózseni férjjel, Karinthy Frigyessel. A két dudás egy csárdában tankönyvi példái ők. Ma úgy mondanánk, családon belüli erőszak elkövetői és áldozatai voltak, jellemzően verbális károkozással. Gyilkolták egymást. És míg más menekülne egy efféle kapcsolatból, a folytonos vibráció kifejezetten inspirálta őket. A pszichés stilmuláció volt a drogjuk egészen addig, amíg Karinthy egy Arankával folytatott szóváltást követően agyvérzést kapott.

A film kettejük kapcsolatára fókuszál, azon belül is inkább a feleség személyére. Az alkotók célja az volt, hogy a sztereotípiákkal teleaggatott Aranka-képet némileg árnyalják és megszabadítsák az elmeorvost az intrikáktól. Az Arankát érzékenyen alakító Szakács Hajnalka azt mondja, hogy Karinthyné tele volt bizonytalansággal, ezt kompenzálta a folyamatos szerepléseivel, erős sminkjeivel. Imádta nagykanállal habzsolni az életet, szeretett jókat enni, locsolni magára a parfümöt, teli szájjal nevetni, és imádta, ha minden róla szólt. Törékeny és sérülékeny lélek volt, aki pszichoanalitikát tanult, mert meg akarta fejteni önmagát. A Tóth Tibor által rendezett film 80 percében a femme fatale álarca mögött egy sebezhető, tépelődő, a fiatalság, a szépség múlásával küzdő, a háziasszonyi létformától rettegő, folyton szorongó nőalak bontakozik ki. Az Aranka-figura hol roppant szánandó, hol húsbavágóan közönséges. Annyira, hogy a kegyetlenkedéseit egyébként sokszor kéjesen végignéző udvartartása – Erdélyi Tímea, Balázs Andrea és Eke Angéla ­– egy ponton hátat fordít a kontrollálhatatlan, bicskanyitogató arroganciának.

„Nincs itt baj, hidd el nekem, csak megyünk át az életen”

Ezen a ponton érdemes hálát adni azért, hogy ezúttal nem a minden magyar filmben felbukkanó öt-tíz színész játékát kellett elszenvednünk, hanem teret kaptak a szerepekben visszafogottabban fürdőző színészek is.

Mindig azzal viccelődtek az osztálytársaim, hogy egyszer Radnótit fogom eljátszani, erre jött Karinthy

– mondja az Indexnek Bölkény Balázs, aki két éve végzett Kaposváron Cserhalmi György osztályában. A szerep megformálása miatt többször konzultáltak a nemzet színészével. Így jól jött Bölkénynek a tanács osztályfőnökétől, miszerint ne Karinthyt imitálja, hanem legyen „bölkényes”, ettől lesz a szerep majd karinthys. A filmben a főszereplő nem teszi áldozat-szerepbe az írót, inkább megmutatja, hogyan tud ez a furcsa pár egymásba kapaszkodva átvergődni az életen, humort, szeretetet találni kettejük tragikomédiájában.

Üdítő a filmben Aranka udvartartása, a Hajdú Tibor által megformált Kosztolányi Dezső. De remekel Kosztolányiné (Páder Petra), az egyetlen nőalak, aki ki meri mutatni mélységes megvetését Karinthyné magatartása miatt. Tulajdonképpen nincs a filmben olyan alakítás, ami kínos félrenézésekre vagy mobiltelefon-bütykölésre adna okot. Az alkotás beszippant, az idő múlását a történelmi mozgóképkockák bevágása teszi érzékelhetővé és igazít el atekintetben, hogy vérzivataros idők jönnek. És itt nem csak arról van szó, hogy a II. világháború előszobájában toporgunk, Karinthy 1938-ban bekövetkezett haláláról is, ami mindent megváltoztatott. A család életszínvonalát, a körülményeket, de, ha kellett, Aranka ismét tigrissé változott, aki harcba indult, hogy eleséget szerezzen a kölykének – írta róla fia, Karinthy Ferenc. A film Aranka bevagonírozásával ér véget, de nem mutatja azt a halála körül kialakult legendát, hogy a párduc utolsó leheletével karmolt még egyet, és agyonlövése előtt felpofozta gyilkosát. Hogy igaz-e, ma már senki sem tudja, tőle minden esetre ez sem lenne meglepő.

Karanténtermék a javából

Az alkotás jól sikerült kísérlet egy hazai kosztümös filmre. A haj, a smink, a kulisszák, a kiegészítők, a ruhák tökéletes összhangban vannak. Ezt támogatja meg a Szecsanov Martin által teremtett, füstgépekkel derengősebbé varázsolt képi világ. A Frici&Aranka vizuális és szellemi csemege, jó ritmusban pergő történelmi film, egyben házassági lecke középhaladóknak. Moziban is látható tévéfilmnek készült, de irodalomórák segédanyaga éppúgy lehet. Hasonlóan erős filmélményt legutóbb talán A napfény íze adott, pedig annak is már 22 éve.

Keserédes körülmény, hogy a film a létrejöttét a pandémiának köszönheti. A Nemzeti Filmintézet a járvány miatt a színházak megsegítésére pályázatot írt ki, hogy az ott dolgozók ne maradjanak bevétel nélkül. Juhász Anna a Karinthy Színházzal közösen nyert pénzt a házaspár életének megfilmesítésére. A mű végeredményben karanténtermék, ami ilyen gyorsan nem született volna meg békeidőben. Külön csavar, hogy a film betétdalait Karinthy Vera, Karinthy Frigyes dédunokája énekli, a végfőcím pedig kifejezetten fülbemászó lett.

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)

Forrás: https://index.hu/kultur/2022/02/19/frici-aranka-filmbemutato-kritika/