A háború sokakból a legrosszabbat hozza elő, néha az újságírókból is

Múlt hét szombaton jött az üzenet, hogy az ukrán információs minisztérium sajtókörutat szervez a harcok által megviselt, Kijevtől keletre található Brovari városba. Kapkodva hívtam fel az illetékeseket, hogy mindenképpen részt szeretnék venni az úton. Mint később kiderült, legalább hatvan másik újságíró, fotós és operatőr is. 

Az ilyen körutak pont úgy hangzanak, hogy odavisznek, ahova akarnak, és azt láttatják, amit akarnak – mondták a vérprofi amerikai és ausztrál kollégák, akikben emiatt fel sem merült az, hogy részt vegyenek az eseményen. Igazuk lett. 

Olasz, francia, török, amerikai, ukrán és még ki tudja, milyen médiumok képviselői jelentek meg a tárca által megadott gyülekezési helyen. Már akkor elindult a tolongás az operatőrök között, amikor belengették az ukrán tisztviselők, hogy tíz embert a körút végén elvisznek a frontvonal közelébe. Lelövöm a poént: nem lett abból sem semmi. 

Vérszagra gyűlik az éji vad

Három buszt tömtek meg sajtósokkal, a konvoj előrejutását pedig rendőri kíséret biztosította. Ekkor már tudtam, hogy a sztori nem az lesz, amit a hatóságok előre szervezett módon meg akarnak mutatni, hanem az, hogy egyes helyszíneken többen voltunk mi sajtósok, mint ukrán civil. 

Pedig nem kezdő sajtómunkásokkal rakták meg a buszokat: jelen volt Törökországból az Anadolu, a lengyel Republika tévécsatorna, az amerikai CNBC, de képviseltette magát Japán, Olaszország és Spanyolország is. Mellettük profi fotósok és nagy tapasztalattal bíró újságírók voltak ott, de a híréhség sokakból a legrosszabbat hozta ki.

A probléma gyökere az, hogy az amerikai újságírók halála után kitiltották a sajtómunkásokat a harci cselekmények sújtotta területekről, így sokan ölbe tett kézzel ülnek, és ha valami történik a városban, mint a seregélyek, annyi külföldi újságíró jelenik meg. Ennek hátránya az, hogy ugyanazt a történetet adják le, ráadásul kénytelenek egymással versenyezni. Csak egy csekély számú fotósnak sikerül eljutni olyan helyszínekre, amelyek hozzátesznek az ukrajnai eseményekről alkotott képhez. Ehhez azonban szerencse, pénz és különleges kapcsolatok kellenek.

És akkor sem garantált semmi, az ukrán hatóságok akár az utolsó pillanatban is meggondolhatják magukat. 

Volt szerencsém találkozni a Reuters hírügynökséget képviselő Benedicté francia újságíróval, aki két nap kijevi tartózkodás után visszament Lengyelországba, mert egyszerűen nem tudott előrébb jutni. Máshol sem volt nagyobb szerencséje: Lvivben tartózkodott éppen, amikor az onnan százötven kilométerre fekvő Luckban lebombázták a repülőteret. A francia hölgy leegyeztetett mindent a katonasággal és a biztonsági szolgálatokkal, autóba ült, levezette a távot, és megérkezett a repülőtér közelébe. Ott viszont csalódnia kellett, elzavarták onnan, így üres kézzel tért vissza Lvivbe, feleslegesen vezetett le háromszáz kilométert. 

Érdemes szót ejteni az amerikai újságíró halálának tisztázatlan körülményeiről is. Kollégája szerint Irpinynél „valaki” felajánlotta nekik azt, hogy tovább viszi őket, közelebb az aktív harci cselekményekhez. Egy ellenőrzőpontnál tűz alá kerültek, a New York Times volt munkatársát pedig halálos lövés érte a nyakán. Ez tapasztaltabb háborús tudósítók szerint arra vall, hogy mesterlövész végzett az amerikai filmkészítővel. Az eset már csak azért is gyanús, mert a sofőrről semmit nem közöltek, nem tudni mi történt vele. Egy amerikai kiképző ugyanakkor arról beszélt az Indexnek az incidenssel kapcsolatban, hogy olyan szedett-vedett az orosz haderő, olyan amatőr módon dolgoznak, amilyet még nem látott. A tálibok is jobban teljesítettek − vélte. 

Értesüléseink szerint a történetből kimaradt egy fontos elem, ami az újságírók kitiltásához vezetett. A tűz alá került amerikaikat az ukrán katonák menekítették ki, és az akció közben egy ukrán fegyveres életét vesztette. Ezután született a döntés arról, hogy a külföldi újságírók nem mozoghatnak szabadon a harci cselekmények közelében.  

Szigorú szűrés működik

Márpedig Ukrajnának az lenne az érdeke, hogy minél többet megmutasson a háború borzalmaiból. Csakhogy erre nincs se ideje, se energiája a hadseregnek azokat, akik mégis hozzáférést kapnak a frontvonalhoz és az „izgalmas” cselekményekhez, egy nagyon szigorú rostán szűrik meg. Sok szempontot figyelembe vesznek, de a legfontosabb a bizalom kérdése. Bár az egyetlen magyar újságíró vagyok Kijevben, a Budapest és Kijev közötti feszültségek, valamint a magyar-orosz kapcsolatok miatt több lehetőségtől is elestem. Szerencsére ilyenkor újabb lehetőségek jelentkeznek.

A legtöbben értik, miért olyan a magyar kormány álláspontja, amilyen, ahogy azt is elismerik, hogy a tudósításnak esetünkben nincs politikai színezete, így munkámat egyre többen segítik. Van olyan is, aki kifejezetten örül külföldi újságíróknak és lelkendezve próbál minden tőle telhetőt megadni a munkánk elősegítéséhez. Így találkoztam a Kijev északi csücskében strázsáló, angolul kiválóan beszélő Jaroszlavval, aki a területi védelmi egységek kötelékében álldogált egy ellenőrzőponton. Másokkal ellentétben engedte, hogy lefotózzuk, mi több, telefonszámot is cseréltünk, hogy ha tud, segítsen bármiben.

A nagy döntéseket azonban nem ők hozzák meg, így marad a folyamatos telefonálás az illetékeseknek, valamint az alternatív megoldások keresése. Példának okáért: a gyerekkórházba való bejutásért három napon át telefonálgattunk, a megbeszélt időpontkor nem vették fel a telefont, majd adtak egy másik telefonszámot, amellyel sikerült bejutni az épületbe. Utána még egy órát vártunk arra, hogy valaki fogadjon minket, és ha nem futunk bele a kórházigazgatóba, akkor meglehet, az ítélet napjáig várhattunk volna. 

Említhetem azt is, hogy napokig próbáltunk golyóálló mellényhez jutni, mindhiába. „PRESS” feliratú mellény nélkül jobb nem fényképezőgépet tartani a kézben, mert az ember azonnal gyanúba keveredik. Miután helyi ismerősök ismerősei odaadták a saját mellényeiket (hozzátenném, ez nem egyedül álló eset), amelyekre ráraktuk a sajtó feliratot, megtörtént a varázs. Kérdés nélkül engedtek a rakétatámadások helyszínére, s bár felteszik a keresztkérdéseket az ellenőrzőpontokon, hiszen egy szabotőr is tetszeleghet a sajtó köpenyegében, a munkavégzés felgyorsult és könnyebbé vált. 

Ízelítőből lett a főfogás

Az ukrán hatóságok is tisztában vannak azzal, hogy a nemzetközi média úgy tudja az Ukrajnára irányuló figyelmet fenntartani, ha sztorikat szolgáltat. Csakhogy a sztorik most Kijev külterületén vannak, ahova nem engednek újságírókat. Így történhetett tehát, hogy szervezett túrával próbálták kárpótolni az újságírókat. A baj csak az, hogy 

  1. a túra a keleti Brovari településre túlságosan is szervezett lett,
  2. túl sok sajtóst vittek magukkal,
  3. és gyakorlatilag lemodellezték a mindennapokat, egyfajta beállított ízelítőt nyújtva a sajtó munkatársainak. 

Félreértés ne essék: nem éreztük azt, hogy megrendezett jelenetekkel etették volna a kiéhezett újságírókat. A sajtósok sokasága tette az egész körutat komikussá. 

Először egy kiégett raktárépülethez érkeztünk, ahol több tonna fagyasztott élelmiszert semmisítettek meg az oroszok egy légi csapással. A helyszínen várta a tömeget a fegyveresek kísérte brovari polgármester, továbbá a helyi katasztrófavédelem vezetője. Csakhogy a rakétatámadás két héttel korábban történt, így a nemzetközi média a parázst oltogató, károkat takarító tűzoltók képébe tudták csak belenyomni képrögzítő készülékeiket. Brovari polgármestere is arról beszélt, hogy az ilyen típusú tüzek ökológiai veszélyt jelentenek a levegőbe kerülő, egyebek mellett égő műanyagból származó káros anyagok miatt. Az Index ugyebár saját szemével látta, micsoda füst tud keletkezni egy égő raktárépületből, de az adott pillanatban a sztori nem volt túl izgalmas, hiába próbálták azzá tenni a külföldi média képviselői. 

Később a brovari városházára vitt az utunk, ami előtt hosszú sor állt. A polgármester tanácsadója felvilágosított, hogy a sort a békeidőben százezres Brovari környékéről elmenekült emberek alkotják, akik a humanitárius segítséghez való hozzáférésre várták a regisztrációt. A sikeres papírmunka után a menekültek ételt, ruhát és egyéb segélyeket vehetnek fel az erre külön kialakított központokban. Az ő történeteik és beszámolóik fontosak, ezt a sajtósok is jól tudták. Mindazonáltal pillanatok alatt röhejessé vált a helyzet, ahogy a PRESS feliratú mellényesek ellepték a teret, a többséget alkotva a menekültekkel szemben. Egymással versenyezve készítették a fotókat és az interjúkat, ügyelve arra, hogy ne látszódjon a kolléga a háttérben. 

Lefilmeztem azt, ahogy a rakéta-elhárítást követő légi szirénára már semmit sem reagálnak a sorban állók, majd nyugtával dicsértem a lehetőséget. Ekkor szólított meg egy menekült, hallván, hogy angolul beszélgetünk egy amerikai kollégával.

És a mi sajtónk hol van? Kik maguk, és mi ez a sok ember?

− vetette szememre egy asszony. Miután tisztáztuk, hogy van ukrán médium velünk, és mi mindenhonnan érkeztünk, a hölgy kérdés nélkül mesélni kezdett. Ráérezve, hogy a szervezett túrának talán ez az egyetlen valós, emberi pillanata, már vettem is elő a kamerát, az asszony pedig örömmel mesélt arról, mit gondol a háborúról és az oroszokról. 

Se köszi, se pá

Hihetetlenül bunkók. Se egy köszönöm, se egy jó napot

− állapította meg egy francia fotós a tévésekről, akik a frissen érkező menekültekre szinte rátámadva erőszakolták ki az interjúkat. 

Merthogy a túra utolsó állomása egy humanitárius segélyelosztó központ volt, ahol már abszolút többségben voltak az újságírók. Ekkora már kialakítottam a saját kis klikkemet, és letettünk arról, hogy más kollégákkal tülekedve sztorikat zsigereljünk ki az újságírói rohamtól megilletődött bajba jutottaktól. 

Nem arról van szó, hogy a nyilatkozók nem akartak mesélni, de erőszakosnak éreztük a megközelítésüket. Egy kisgyerekes nő például újságírói sorfal közepette könnyek között mesélte a vele történteket, miközben a kislánya buborékokat fújt. Eközben a sajtós ostromgyűrű folyamatosan cserélődött, újra és újra más pozícióba állítva be a háborús cselekmények áldozatát. A kislány eközben töretlenül fújta a buborékokat. 

A nap fénypontja csak ezután következett. Befutott két kisbusz frissen Brovariba érkezett menekültekkel, akik láthatóan meglepődtek az őket fogadó, az útmentén sorakozó, lencséket rendületlenül rájuk irányító újságírói hadoszloptól. Ekkor már kiszálltam a történésekből, csak az említett francia fotós beszámolójából tudtam meg, hogy egyes kollégák bemutatkozás nélkül elkezdték faggatni a menekülteket, és úgy készítették a fotókat egymás hegyén-hátán, mintha az állatkertben először látták volna az újszülött kiselefántot.

(Borítókép: Kiss Dániel / Index)

Forrás: https://index.hu/kulfold/2022/04/01/ukrajna-oroszorszag-haboru-sajto-tudositas-ujsagiro-fegyveres-erok/